Ki, mikor vett (vagy fogadott örökbe) új kutyát szeretett kutyája halála utá?

Érdekes módon nincs recept. Az első kutyám mikor meghalt, meg voltam veszve, hogy én nem bírom kutya nélkül, úgyhogy két héten belül itt vol a szaporítótól vett kölyök. Akkor korai volt. Idegesített a kis mitugrász, semmit se értő. Türelmetlen voltam vele, akartam vissza az én okos, gyönyörű társamat.

Amikor ez a második kutyám meghalt, akkor elhatároztam, hogy nem kapkodom el, aztán mégis úgy alakult, hogy 12 nap múlva itt volt az új kölyök. Ezt egy percig sem bántam meg, könnyebb volt így.

Talán az is lehet különbség, hogy az első kutyám balesetben halt meg, nagyon váratlanul ért, a második pedig hosszas betegeskedés után, akkor fel tudtam rá készülni.

Nahát, az én kutyám is agydaganatban ment el. Ismerem az érzést sajnos. Mikor ott ültem az utolsó MR-nél a csomagtartómban, fáztam, egymás után szívtam sorban a cigiket, és már csak abban reménykedtem, hogy nem azt fogják mondani, hogy nincs értelme felébreszteni az altatásbó. Szerencsére nagyon jófej volt a dokink, aki azt mondta, hogy most már mindegy mindennek a mellékhatása, megtoljuk mindenféle durva gyógyszerrel, és akkor lehet még néhány tünetmentes hetünk, induljunk vidékre, érezzük jól magunkat. Én valahogy fel tudtam készülni rá szerencsére, de én sem akartam elkapkodni az új kutya beszerzését, gondoltam kivárom míg beüt a szerelem. Nem gondoltam, hogy ilyen gyorsan beüt. A kezembe vettem a kölyköt, nézegettem, fura kis idegen izé volt, nem az én kutyám. Három napig még gondolkodtam. Most itt szuszog a kanapén, rossz, mint az ördög, de imádom. És jól lekötötte a felesleges energiámat, hogy háromszor etetni, három óránként sétálni kellett.

Szerintem nyugodtan nézegess kutyákat, figyeld a menhelyek oldalait, egyszercsak megdobban a szíved, és izgalom tölt majd el. Akkor eljött az idő :)

Még mindig van, hogy sírok a régi kutyámért, gyújtok neki egy gyertyát, még nem volt erőm szétszórni a hamvait, de az új kisdög rengeteg örömöt okoz.

Gyermekkori kutyám, 16 évesen, 3 éve márciusban halt meg. Én akkor már külön éltem a szülőktől/kutyától, hajnalban jött az sms. Ő is daganatos volt. Egyébként egy több generációs gyönyörű keverék volt, valószínűleg vizsla-dobi volt benne túlnyomórészt. Nem sírtam. Körülbelül rá pár hónapra sírtam először, csak úgy a semmiből előtörtek az érzelmek. Őt kb. 4 hetesen egy cigány nyomta anyám kezébe, hogy ha nem viszi haza, kidobja, hogy megfagyjon. Túlélte a parvót, egyszer autó elé rohant, mégis a daganat vitte el.

Rá egy évre egy nagyon rossz körülmények közül mentett kutyát örökbe fogadtam, aki már 3 éves volt. Fél évig volt nálam, azután rábíztam egy hozzáértő kiképző párosra, mert annyira agresszív volt, hogy nem bírtam vele. Hiába vittem kutyasuliba, foglalkoztam vele rengeteget (nem volt munkám, tehát tényleg rengeteget) nem értünk el semmit. Egy harc volt mindennap.

Amikor elvitték, azt mondtam nem kell kutya egy darabig, elfáradtam. Végül mégis most októberben befogadtam (megvettem, csak ez a szó nem tetszik egy élőlényre) álmaim kutyáját. Hát ő tökéletes. Olyan mint a gyermekkori kutyám. Természetre is, viselkedésre is. Jövő hónaptól megyek vele suliba. Mindig ilyen fajtát akartam, csak sosem éreztem elég felkészültnek magamat. De nem bántam meg semmit.

Sajnálom a kutyádat:(