Nem szerettem volna kutyát, most mégis én nevelem, mit lehetne tenni?

Ezt a kérdést eredetileg a cicás csoportban tettem fel, de gondoltam, itt talán több gyakorlati segítséget, ötletet kapok a kutyás gazdiktól, ezért elnézést az ismétlésért, de ide is beírom.

Előre is elnézést kérek, ez egy nagyon hosszú panaszáradat lesz, de muszáj kiírnom magamból! :(

Én világéletemben cicás voltam, mindig is sokkal közelebb állt hozzám a macskák természete, mint a kutyáké (volt egyszer egy kutyusunk is, szerettem, de a szívem mélyén akkor is a macsekunk volt inkább a kedvencem).

Ha hazaértem az iskolából, a kutyánk egyből letepert örömében és belém törölte a sáros mancsát (nagy testű kutya volt, nyomhatott vagy 40-50 kg-t, én pedig akkoriban lehettem 10-11 éves), össze-vissza nyalt, a boldogságtól össze is pisilte magát, szóval mire beértem a házba, csöpögött rólam a nyál, a sár és a kutyapisi. Ezzel szemben odabent amint a cicám is meghallotta, hogy megjöttem, felnyávogott valahol a lakásban és már kocogott is elém magasra tartott farkincával. Ő nem ugrált, nem lihegett az arcomba, még csak össze sem nyalt, mégis ugyanúgy örült nekem, csak máshogy fejezte ki magát. Szolidan odadörgölőzött a lábamhoz, csinált néhány tekergőző nyolcast a bokám körül, közben kedvesen dorombolt nekem és lám, nem lettem se sáros, se nyálas, se pisis, pedig láthatóan a cicám is ugyanúgy boldog volt, hogy itthon vagyok és szeretettel, örömmel fogadott. Csak az ő üdvözlése sokkal kevesebb nyállal és kosszal járt. :D

Na, szóval a fentiekből is látszik, hogy szívesebben vettem a macskám társaságát, mint a kutyusét.

Viszont olyan párt adott mellém az ég, aki inkább kutyapárti. Náluk mindig is voltak kutyák, bár inkább kint lakó kutyusok, semmint benti kedvencek, de lényegében akkor is az egész családjuk kutyás. Mi 4 éve vagyunk együtt, nagyon szeretjük egymást, 2 éve együtt is élünk egy közös kis albérletben, közösen tervezzük a jövőnket, egyszóval ideális a kapcsolatunk.

Ráadásul olyan lakást találtunk, ahol a tulajdonos engedi, hogy kisállatot tartsunk, így egyértelmű volt, hogy költözik velem a cicám is. A párom is beleegyezett, bár kezdetben kicsit húzta a száját miatta.

Csakhogy a költözés után nem sokkal elkezdte rágni a fülemet, hogy ha nekem itt lehet a macskám, neki miért nem lehet egy kutyája? Hosszú hetek, hónapok után végül beadtam a derekamat, és rábólintottam, oké, nem bánom, legyen egy kutyánk is. Panellakásban lakunk, sokszor mondogattam neki, hogy a kutyával szerintem várni kéne, míg lesz lehetőségünk kertes házban lakni, de ő nagyon szerette volna, így végül 1 hónapja elhoztuk a kiskutyánkat is, egy jelenleg 3 hónapos német közép spitz kutyust.

Amióta itt van a kutya, gyakorlatilag csak én foglalkozom vele (előre sejtettem, hogy ez lesz), mivel a párom nap közben dolgozik, este pedig fáradt. Ezért én járok le sétálni a kutyával, én etetem-itatom, én hordom az állatorvoshoz is, én takarítok utána, én mosom fel a pisit, én nevelem, fegyelmezem, én viszem le a kutyafuttatóra, hogy szocializálódjon, stb, pedig bevallom őszintén, hogy nem értek a kutyákhoz. Mindig is macskáim voltak, és merőben más egy kiskutyáról gondoskodni.

A lényeg, hogy tulajdonképpen most úgy néz ki, mintha nekem lenne egy kutyám, habár eredetileg a párom szerette volna, de mégis az én nyakamba szakadt a nevelése, gondozása, ellátása, egyszóval minden. Próbáltam vele beszélni erről, hogy ez így nem lesz jó, örülnék, ha többet segítene a kutya körüli teendőkben, mert eredetileg ő szerette volna ezt a kiskutyát, és igaz, hogy belementem, de én ezt nem egyedül vállaltam! Nekem egy cicám volt, akivel teljesen problémamentesen és kulturáltan lehet együtt élni, jól nevelt, okos, intelligens cica, és őszintén szólva a kutya összehasonlíthatatlanul több gondot és problémát okoz, mint a cicám. A macska ugyebár szobatiszta és szó nélkül alomra jár, nem kell vele naponta 6-7 alkalommal sétálni járni, nem rágja meg a cipőinket, nem szedi szét a szemeteskosarat a konyhában, amíg én mindössze 10 percre leugrom a sarki boltba, stb, egyszóval a macskával tized annyi gond sincs, mint a kutyussal. Szeretem ezt a kiskutyát, aranyos meg minden, de akkor is nyűg. Főleg egyedül. Nem lenne vele semmi gondom, ha néha a párom is levinné, mondjuk meló után amikor hazaér, vagy mondjuk reggel egyszer-egyszer ő is felmosna a kutya után, és nem várná meg, míg én felkelek és felpucolom a kakit, de ő mindig fáradt (reggel azért, mert "még nem ébredt fel teljesen"), és ha meg is kérem, hogy ugyan már, fogd meg a kutyádat és légy szíves vidd le 15 percre a parkba, panaszkodik, hogy mennyit dolgozott, és egyébként is, miért nem tudom levinni én, ha már egyszer úgyis ezt szokta meg a kutya.

Nekik mindig is kinti kutyáik voltak, persze hogy úgy könnyű, nem kell bíbelődni a szobatisztaság kérdésével, ha nincs kedve a kutyához, akkor egyszerűen nem megy ki az udvarra és kész, de ez egy kis panellakás, itt minden más, mint egy kertes házban! Szerintem ő sem tudta, mit vállal azzal, hogy idebent akart tartani egy hiperaktív spiccet, de most már itt van velünk, felelősséget vállaltunk érte, akkor is kell vele foglalkozni, ha neki ez nem tetszik!

Igazából nem is tudom, mit szeretnék kérdezni. Hogy mit csináljak a kutyával vagy hogy mit csináljak a párommal? :D Én nem értek a kutyaneveléshez, nem is a szívem csücskei, bár nagyon szeretek minden állatot, és más kutyáját szívesen abajgatom, de nekem itthonra (főleg egyedül) nagyon sok ez a kiskutya. Folyton a sarkamban van, jön utánam mindenhová, még a wc-re is elkísér (ha pedig kizárom, nyüszög az ajtóban, amiért ki lett csukva), nincs meg a személyes terem, amit a cicámtól mindig megkaptam és megszoktam. Valahogy olyan tolakodó a szeretete, mintha rám akarná erőltetni, és nekem ez szokatlan. A cicám soha nincs így rám telepedve, a kutyus ezzel szemben reggeltől estig a nyakamon lóg, egész nap követ bárhová is megyek a lakásban, most is itt van és épp az ágyunk sarkát igyekszik szétrágni...

Nem igazán tudom, mit lehetne kezdeni ezzel a helyzettel.

Hogy vegyem rá a párom, hogy foglalkozzon többet a kutyával? Vagy mit csináljak? Nekem egyedül sok ez a kiskutya, de úgy lettem nevelve, hogy amiért egyszer felelősséget vállaltam, azért már én felelek egy életen át, akkor is, ha teher. Úgyhogy ha már egyszer itt van, igyekszem annyit foglalkozni vele, amennyit bírok (mást úgyse tudok csinálni, mivel a kutya mindenképpen kiköveteli magának a figyelmet, ha akarom, ha nem), és igyekszem normálisan gondoskodni róla, de én még mindig azt mondom, jobb lett volna ezzel megvárni a kertes házat... :S

Mit lehet ebben a helyzetben tenni? Adott ez a kiskutya, akit a párom szeretett volna, de ő szinte egyáltalán nem törődik vele, meg adott vagyok én, akinek gondoznia és nevelnie kell helyette, bár annyira sosem szerettem volna kutyát (főleg nem lakásban).

Hogyan lehetne rendezni ezeket a lehetetlen viszonyokat?

Kérlek, hogy ne ítéljetek el! Vannak kutyás emberek meg vannak olyanok, mint én. Szeretem őket, szívesen játszok velük, örömmel megsimogatom őket, kedvelem a társaságukat, de nem vagyok az a kifejezett "minden álmom egy saját kiskutya otthonra" típusú ember. Azonban szeretnék valami megoldást találni erre a helyzetre, ami nekem, a kutyának és a páromnak is egyaránt megfelel.

Bízom benne, hogy Ti talán tudok ebben segíteni! :)

Előre is köszönöm (és azt is, hogy végigolvastátok, tudom, nem lehetett egyszerű, szóval még egyszer elnézést kérek a kisregény miatt). :D