Elmondod a történeted, ha a depresszióból a kutyád segített kilábalni?

Ez nem az a sob story, amit vársz, de leírom, mert ebből is lehet tanulni.

Pont fordítva.

Kutyát szerettem volna, mert sok évvel ezelőtt beesett hozzánk egy ideiglenesbe és baromira megfogott az, ahogy tanult (ha illik hozzánk, akkor sem tudtuk volna elvállalni). Ezért elkezdtem baromi alaposan utánajárni, hogy mégis mivel járna, anyagiakban, időben, energiában, szaktudásban, milyen kutyalélek való hozzám és hogy tudnám a legjobban, legbalesetmentesebben összeszoktatni a két macsekkal. Értsd: néhány ezer oldal szakirodalom, mire megtaláltam a választ minden kérdésemre.

A kutya kizárólag az után tette be a lábát az életembe, miután meggyőződtem arról, hogy:

1. futja az ellátására

2. magam is észre tudom venni és kezelni tudom a problémás viselkedést (vagy legalább tudom, kitől kérek segítséget)

3. egy nap sem marad ki séta (se a megfelelő foglalkozás)

Mert nemcsak Buksikát szívatom azzal, ha nem tudom ellátni, de magamat is, ha megborulok a felelősségtől, a problémáktól és visszacsúszok a depresszióba.

Mit ne mondjak, volt hová fejlődnöm, de megérte :)

Na még egy kis tévképzetoszlatás: a "hálás menhelyi" úgy reagálja le azt, ha mégis szétcsúszok, hogy nem áll velem szóba. A gazdi csak szedje össze magát, aztán majd lesz miről beszélnünk. Szóval erről ennyit.