Akinek egynél több kutyája van, vagy volt valaha, azokat kérdezem. Hogyan lett második kutyád? Mennyi idővel az első után? Mi volt a motiváció, indok?

Hogyan? Úgy 2 évig nézelődtem, közben finoman győzködtem a család többi tagját és ez egyszer sikerült is.

Mennyi idős volt az első? 12 éves, szóval már egy kicsit öreg egy kölyökhöz, de jól fogadta.

Motiváció, indok? Több is volt: Többen mondták, hogy egy kölyök megfiatalította az ő öreg kutyájukat, élénkebb, többet mozog és ez nálunk is bejött. Tudom, hogy ha elpusztul a kutyám, lelki beteg leszek, utána könnyen lehet, hogy nem akarok majd kutyát, de ha van egy másik, akiről gondoskodnom kell, az talán segít. A testvérem gyerekei nálunk kutyáznak, amíg itt van kutya, addig könnyebb őket lebeszélni arról, hogy legyen sajátjuk ;). A viccet félretéve: sokat segítenek és tanítanak nekik a kutyák. Szeretnénk majd gyerekeket és azt is, hogy lehetőleg kutyával nőjenek fel. Szeretek kutyával kirándulni, de az idős kutyánkat már nem nyúzom ezzel, a fiatal viszont lelkesen jön.

Amit viszont hatványozottan figyelembe kell venni egy második kutyánál, hogy két kutya szinte kétszer annyi idő: részben külön tanítom őket, külön sétálnak, külön-külön is szoktam velük játszani...

Lett és kész. Egy zátonyra futott párkapcsolatból, mint "ingóság" került hozzánk testvérem által, aki egy ideig nálunk húzta volna meg magát, aztán másfél év lett belőle. Mondjuk ki lett mondva, hogy a kutyát oda viszi, ahová akarja, ide nem hozhatja. Aztán megjelent a kutyával, nem volt mit tenni, befogadtuk, mert "csak 2 hétig"... Nem tudom miben reménykedett (hogy visszafogadják nyilván).

Az ok, amiért nem akartuk azt a kutyát: egy spániel, aki abszolút neveletlen és el volt kényeztetve. Nekünk meg volt egy (sajnos, megöregedett, 14 és fél évet élt) Buddha nyugodtságú németjuhászunk, aki az új jövevény miatt iszonyatosan féltékeny lett, mert a spániel szó szerint kikövetelte, hogy foglalkozzanak vele... Néha nem kicsit dominánsan viselkedett vele, de sose bántotta. Lassan összecsiszolódtunk a spániellel de tesóm nem foglalkozott a kutyával (pedig a kutya imádta őt), mi etettük, sétáltattuk, stb.

Végül elajándékoztuk, egy kislány kapta meg. Aki ölbe veszi, babusgatja (pont ezzel volt elkényeztetve) szóval Mennyország a kutyának, ahová került. Semmi értelme nem volt, hogy hozta azt a kutyát...

Három és fél német juhászkutya. Mert egy német juhásznál csak egy dolog lehet jobb: két német juhász.

Volt egy nagyon szép, de nagyon beteg (diszpláziás) kan német juhászunk még mikor gyerek voltam. Négy-öt évesen már nagyon szét volt csúszva szegény, sántított, alig tudott mozogni. Nyilvánvaló volt, hogy nem lehet sok hátra szegénynek, ezért anyámék vettek egy kan kölyköt, hogy átvegye tőle az őrséget. Természetesen ezúttal nem egy agyondekorált, nemzetközi hírű alomból választottunk, hanem egy egyszerű magyar tenyészetből, ahol biztos nem testvéreket fedeztettek össze. A kis német juhász egyéves volt, amikor az "öreg" elment. Én akkor 16 voltam, és ez a kutya lett életem legjobb, leghűségesebb barátja.

Egy év múlva anyáméknak kezdett hiányozni a két kutya, és hoztak egy szuka kölyköt. Felnőttek, nagyon szépek voltak együtt, kölykeik is voltak kétszer. Amikor kezdtek korosodni, nyolc-kilenc évesek voltak, vettek még egy szukát, így már három volt. Én akkor már nem otthon laktam, de nem voltam messze, rendszeresen mentem meglátogatni a családot és a falkát. Időközben találtam egy keverék kutyust, ő volt a fél német juhász. Így lett három és fél.

Milyen érzés? Csodálatos! Főleg mivel mind a négyen gondosan kiképzett, okos kutyák voltak. Póráz nem is kellett a sétáltatásukhoz, felsorakoztak lábnál, ha behívtam őket, és alakzatban meneteltek velem. Csodájukra járt az egész környék. Nagyon szerettem őket, és a családunk is.

Hátrányok? Elég prózai: négy kutya elképesztő mennyiséget szarik. Naponta lapátolhatod össze az udvarról még akkor is, ha illedelmesen egy helyre járnak. (Maguktól is megteszik, nem kell őket tanítani rá.) Az összes költség is többszörös, így az etetés, az állatorvos, az oltások és miegyebek. És persze az a borzasztó üresség az udvaron pár év múlva, amikor sorra elmennek.

16 éves voltam mikor először kiállításra mentem. Ott találkoztam először "igazi" amstaffal. Mindene megtetszett a fenségessége, a harmónia a handler és a kutya között, hogy figyelte minden szavát, de azért szakított arra is időt hogy következetesen ledominálja a mellette elhaladó kutyákat :D

Így lett nekem 5 évvel később amstaffom. 2 év volt a várólista a tenyésztőnél, de végül csak meglett :)

Amikor ő 3 éves lett fogadtam be egy pitbull keveréket a Femától. Már egy ideje gondolkoztam rajta, hogy legyen második kutya is, amstaff természetesen. Éppen sakkoztam hogy mikor lenne alkalmas a második kutya megvétele mikor valaki megosztotta egy pit keverék gazdakereső posztját. Jellemre olyan volt mint amilyet kerestem.

Így lett nekem második kutyám

De hát ez is egy függőség és az ember nem tud leállni ha egyszer elkezdte. Még abban az évben beleszerettem egy amerikai akitába akit hirdetett a tenyésztő. Ő inkább hirtelen felindulás volt.

Így most hárman vannak :) egy 5 éves amstaff, egy 2 éves amerikai akita és egy 8 éves pitbull keverék.