Szülés után miért kell a nyakamba lihegni?

Te azt hiszed szülés után az a két hét maga lesz a paradicsom. Nem, nem lesz.

Vagy a gátsebed miatt nem fogsz tudni ülni, vágy a császáros sebed miatt mozogni. Fájni fog a melled a tejbelövelléstől, a bimbód a szoptatástól-fejéstől. Olyan fáradt leszel, hogy a fél karodat adnád majd egy kis alvásért. A hormonjaid miatt és a kialvatlanság miatt sírni fogsz. Azt se tudod sokszor majd mit kezdj egy üvöltő kisbabával. Na és akkor majd jó lenne ha ott lenne mama csak egy fél órára.

Szerintem vedd le a rózsaszín szemüveged, próbálj racionálisan gondolkodni.

Persze vannak szuperanyuk akiknek minden flottul megy, nem fáj semmi, szülés után háromfogásos menüt főznek, ragyog a ház és a csemetéje eszik-alszik. El ne hidd.

"Ilyen nehéz kérés 2 hét. Utána annyit unokázhat amennyit akar"

Igaz. A férjed pedig maradhatna otthon a popsiján mondjuk 3 napot, majd megnézi utána a gyereket. Nem olyan nagy keres ez, utána gyerekekhez, amennyit csak akar. Sőt, majd te is csak 2 nap után nézed meg, ugya mit számít, lesz rá még minimum 1i éved, hiyg nézegesd.

Csaszar es szules utan is 4 hetig senki

Egyszeruen az uj babaval franc se akar keszulodni es kettesben akartam lenni a ferjemmel.. Mi igy vagyunk egy csalad.

A korhazba bejottek kaptak 20 percet megnezni a gyereket. Utana hess.

Introvertalt vagyok engem rettenetesen zavar a vendegeskedes a latogatas szules utan nekem ne akarjanak fel napokat ott ulni hogy kiszolgaljam oket.

Amugy erdekes h regen voltak olyan diszkretek a emberek h max 30 percet voltak. Atadtak a komatalat kis beszelgetes es mentek. A gyerekagyas idoszakban nem azert mentek at a szulok h kiszolgald hanem ok tartottak rendben akkor a portat h az friss anya es az ujszulott csak egymasra figyelhessen.

Manapsag az van h a magyazulo kikovetelt es friss gatsebbel vagy csaszaros sebbel csinalj nagytakaritast es ugrald korul oket amig a gyereked fogdossak es hulyesegel traktalnak.

Utolsó!

Ne zavarjon, hogy itt szó nem volt vendégeskedésről, a kerdezo a kórházba se akarja a gyereke nagyanyját beengedni.

Amúgy remélem akkor is ennyire introvertált vagy, amikor segítség kellene

16os!Én nem tudom te milyen családban élsz, de tőlem se anya se anyós nem várta el, hogy körbeugráljam őket. Sőt! Ők mosogattak, pakoltak, egy hónapig felváltva hozták az ebédet. És elmondanám, hogy baromi nagy segítség volt nem pedig teher.

Ráadásul én nagyon büszke voltam a kisbabámra és nagyon szivesen megmutattam. Örültem a segítségnek, éreztem a szeretetüket, a törődést és, hogy fontosak vagyunk.

Sokaknak remeteként kéne élnie...

Én is anyós vagyok pár éve, és van egy tündéri 4 éves fiú unokám. Sosem voltam egy nyomulós ember, sosem avatkoztam bele a fiam életébe. Ha látogatni mentem, előtte mindig telefonáltam, hogy alkalmas-e. Ha nem, nincs harag, hiszen mindenkinek megvan a maga élete. Fordítva is elvárom, hogy ha hozzám jön bárki is, előtte üzenjen, hogy jöhet-e. Én bevallom örülök, hogy a fiam becsületes felenőtt ember lett, hogy megtalálta élete párját akivel együtt külön éldegélnek. Így én is tudom élni a férjemmel a magunk is életét. Így nem zavarjuk egymást. Mint írtam nem vagyok nyomulós, nem akaszkodom senki nyakába, mert fordított helyzetben jó magam sem szeretem ha a nyakamba lihegnek. De bár sosem panaszkodtam, igenis rosszul esett az amikor megszületett az unokám, és megszerettük volna a második nap látogatni a menyemet, unokámat a kórházban. Max fél órácskát maradtunk volna, vittem volna gyümölcsöt, üdítőt vagy amit kér, és megcsodáltuk volna a csöppséget. A menyem közölte, hogy 2-3 hétig senkit nem akar látni, mert most ki akarják élvezni a kis család örömét. Akkor megértettem, és akkor még nem sértődtem meg a magam módján. Végül is igazat adtam neki, hiszen nekik is új minden. Sok boldogságot kívántunk, és kértem, hogy üzenjenek ha mehetünk látogatóba. Eltelt vagy 1 hónap is amikor véletlenül a városban összefutottam a menyem édesanyjával. Nem nagyon ismerjük egymást, csak az esküvőn láttam, ezért is volt meglepetés, mert ők vidékiek. ( ő is mert fel minket egyébként, ő jött hozzánk üdvözölni) Beszélgettünk, majd nagy mosolyogva kérdezte, hogy mi is örülünk a picinek? Mert olyan szép, és tündéri baba- Mondom neki, hogy igen, bár mi még várjuk a lehetőséget a találkozásra. Az anyuka csak lesett, hogy ezt nem érti, hiszen ő 2 hétig oda is költözött a fiatalokhoz, hogy segítsen főzni, mosni, babát gondoskodni. Ő már az első nap amikor megszületett látta, részese az életüknek. Nem mutattam ki az anyukának, de ez piszkosul szíven vágott, főleg, mert sosem voltam rossz hozzájuk, ahogy írtam sosem nyomultam. A 4 hét várakozás alatt is csak heti egyszer telefonáltam, hogy megkérdezzem jól vannak-e, kell segítség, aktuális a látogatás már. Aznap este bevallom sírtam ( rég sírtam már) Másnap felhívtam telefonon őket, megkértem hangosítsák ki a telefont, hogy mindketten hallják. Majd megkérdeztem mi a baj velünk, mi rosszak vagyunk? vagy mit tettünk, hogy ennyire kizárnak az életükből. Én egyenes ember vagyok az igazságot jobban elviselem még akkor is a fáj, mint a kétszínűséget. Akkor is azt mondták, hogy semmi, aranyosak vagyok, rendesek stb. Erre rákérdeztem, hogy akkor hogy lehet, hogy a másik anyuka végig ott volt, mi meg még nem is láttuk a kicsit. Hallottam, hogy a háttérben a menyem elkáromkodta magát, hogy "mi a büdös francnak járt el anyám szája?" Mondtam, hogy köszönöm a lehetőséget, hogy nagymama lehessek, és én nem fogok könyörögni. Bár szeretem őket, imádom az unokámat, de tudomásul veszem, hogy csak a másik nagyszülők léteznek. Szépen letettem a telefont. Megsértődtem? igen. Úgy voltam vele, hogy minden ok nélkül zártak ki az életükből. Úgy voltam vele, hogy amikor jó voltam arra, hogy a házuk önerő összegét kölcsön kérjék tőlünk, és mi úgy adtuk oda, hogy ez nem kölcsön, hanem az új életük kezdőtőkéje, nem kell vissza adni (amit ma sem bánok, sosem hánytorgattam fel, csak most írtam le nektek) akkor szerintem nem kéne minden ok nélkül kizárniuk.

Olyan 2-3 hónapos volt a pici amikor eljöttek látogatóba. Örömmel fogadtuk, kedvesek voltunk, mintha semmisem történt volna. De részemről ennyi is marad.

Tovbbra is szeretem a fiamat, menyemet, unokámat, de már jó magam sem erőltetem, hogy szoros családi kötelék alakuljon ki. Mi a férjemmel jutazgatunk, szórakozunk, bulizunk, motorozunk, éljük az életünket, ha tudjuk, hogy arrafelé van dolgunk, továbbra is telefonbálok, hogy mehetünk-e. Ha ők hívnak, és ráérünk akkor továbbra is szívesen fogadom, de ennyi.

Nekem egyszer nagymamám mondta, hogy az ember a barátait megválogathatja a rokonait nem. De a rokonokkal sem kell együtt lenni csak azért mert rokonok vagyunk. Nos ehhez tartom magam. A menyem ok nélkül kizért minket, én meg tiszteletben tartom a döntését. A kisfiú 4 éves. Írtam, hogy néha találkozunk, ünnepekkor meglepjük ajándékokkal (amit előtte mindig megkérdezem, hogy mi legyen vagy ha van elképzelésem, hogy az jó lesz-e, vagyis nem veszek hülyeségeket) De nem ugrok, nem vagyok babysitter, és már nem foglalkozom azzal, hogy oldják meg, vagy hogyan élnek. Én hagyom élni őket, hisz ezt akarták.

Kedves kérdező.

Ezt azért írtam le, hogy tudd az anyós részéről is nehéz az új élet még akkor is ha az a tiétek. Ha anyukádat nem zárod ki , akkor anyósodat se zárd ki, mert soha nem tudhatod mikor kell majd a segítsége. Ha meg kizárod, és elfordul tőletek, akkor ne csodálkozz ha X év múlva nem segít semmiben. Ha az anyós nem ad okot rá, ne zárd ki mert divat minden anyóst utálni. Csak megjegyzem: Az én anyósom amíg élt, egy áldott jó asszony volt. Nem minden anyós rossz ember. Én sem vagyok az.