Jogosan zavar, hogy a párom ennyire nem bír elszakadni a szüleitől?

A lany vedelmeben annyit mondanek, hogy 20 evesen koltoztem el otthonrol es en is ilyen voltam amugy, nekem is kb 1 ev kellett, mire le tudtam valni ugymond a szuleimrol.

Marmint “felnott” eletem volt, dolgoztam, osszekoltoztem a parommal, de anyukammal megbeszeltem mindent, sokszor hazajartam egyedul hetvegen, ilyenkor ott aludtam... Igazabol nekem buntudatom is volt, mert edesanyam nevelt fel egyedul, csak kettesben eltunk mar 15 eve es nem volt sajnos parja, rossz erzes volt ott hagyni, de kozben meg el akartam kezdeni a sajat eletemet is elni.

Mondjuk akkoriban olyan nagy donteseket nem kellett hozni, mint lakasvasarlas, de az albiban meg a wc kefe szinet is anyammal beszeltem meg 😂

Aztan ez igy szepen-lassan elmaradt, a parom (aki mara mar a ferjem) nagyon turelmes volt es igy visszatekintve tenyleg durva lehetett ez az egesz, le a kalappal elotte.

De igen,ez nyilvan egy olyan dolog, hogy most vagy sikerul a baratnodnek elszakadni a szuleitol, vagy nem. Mert van, akinek egesz eleteben nem sikerul es a szulei akarata szerint el...

Persze, hogy változhat és fog is változni.

20 éves, tegnap még tini volt, otthon lakott, nem megy egyik napról a másikra az átállás.

Bár ez a ruhavásárlás anyucival dolog elég meredek 20 évesen.

Mióta költöztetek össze? Látsz bármi esélyt, hogy elkezdjen leválni a szüleiről?

Ha eddig nem tetted, akkor beszélj vele a problémáról.

Az, hogy jöttek veletek albérletet nézni, még nem probléma szerintem alapjáraton. Egyet értek a 17-essel, hogy a fiatalokat nem mindenki veszi elég komolyan, így jól jön egy támogató háttér. Plusz nagyobb élettapasztalattal, hátha észrevesznek olyat is, amit kezdő szemmel nem venne észre az ember. De a szülői észrevételek ellenére fontos, hogy Ti döntsetek közösen.

A ruhás sztori alapján úgy tűnik, hogy túl sokat ad a szülei véleményére, ami viszont már nem egészséges.

Én max könnyítéseket szoktam javasolni páromnak. Ebből van, mait hasznosnak is ítélt, de olyanba eszembe nem jutna beleszólni, hogy otthon kockára vágunk vmit, akkor ő se hasábba vágja.

A komódot meg össze tudnátok rakni ti is, ketten. Tényleg jó példa lenne, ha ketten is meg lehet oldani bizonyos helyzeteket.

Tényleg jobban csüng a szülein, mint az átlag 20 éves. Az albis sztori szerintem is okés, a ruhás (egyedül nem tud vásárolni? És mégis mi lenne, ha az anyja meglátná a csipkés bugyiját?), a komódos (miért gondolja, hogy csak az apja tudja jól összerakni, te pedig nem? Valószínűleg még ő is össze tudná) és a szeletelős (uramisten...) gáz. Mint akire rátör a pánik, ha a szülei nélkül marad, hogy magától semmit sem tud jól csinálni. Itt a Gyakorin sok ilyenről olvasok (nőkről, férfiakról vegyesen), az életben viszont ilyen súlyos esetekkel sosem találkoztam, sőt még én éreztem magam totál bénának, hogy mikor megyek egy szál egyedül bankszámlát nyitni vagy hasonló ügyintézésre, akkor nem halál magabiztosan megyek, hanem kicsit izgulok és zavarban vagyok. Azt hittem, nálam mindenki talpraesettebb. Bár tudtam volna az igazat...több önbizalmam lett volna.

Na mindegy. Csatlakozom a többiekhez, beszélgessetek erről őszintén, lehet hogy képes lesz megindulni az önállóság útján. De az is kérdés, mennyi türelmed van ehhez, mert ha előbb idegesít halálra, minthogy leválna, akkor úgyis kiábrándulsz belőle, és szakítani fogtok.

A fő kérdés szerintem az, hogy a szülei erőltetik azt, hogy mindent csak az ő segítségükkel csináljon, vagy a párod? Mert ha a szülei erőltetik, akkor az tényleg problémás, ők már egészen biztosan nem fognak megváltozni. Ha viszont a párod ragaszkodik ehhez, akkor szerintem simán változhat a helyzet.

Ha még sosem élt ez előtt külön a szüleitől, mondjuk még kollégista sem volt, akkor szerintem normális a viselkedése. Azért 20 évesen nagyon fiatal még, és mindenki másmilyen. Valakinek könnyen megy a leszakadás, vagy mert eleve rossz a kapcsolata a szüleivel, vagy pedig egyébként is magabiztos, önálló személyiség. Aki ragaszkodósabb, érzékenyebb természetű, annak ez nehezebben mehet. Persze ettől függetlenül a te érzéseid is teljesen jogosak és érthetőek, de azért az a két-három hónap, amióta együtt éltek, az nem olyan sok, én a helyedben egy kicsit türelmes lennék még vele. Lehet, hogy szüksége van még egy kis időre, amíg kialakítja a saját szokásait, és megszokja, hogy nyugodtan hozhat önálló döntéseket.

Egyébként szerintem teljesen normális, hogy a lakásnézéshez elhívta a szüleit, elvégre valószínűleg ez volt élete első komoly pénzügyi döntése, nem csoda, ha érdekelte a nála jóval tapasztaltabb szülei véleménye.

A ruhavásárlási szokásaival sincs feltétlenül gond, sok nő nem szeret egyedül vásárolni, és ha nincs olyan barátnője, akivel mehetne, akkor normális, ha az anyjával megy. Én már 31 vagyok és tudok egyedül vásárolni, de a mai napig szívesen megyek vásárolni az anyámmal vagy valamelyik lánytestvéremmel, ha nekik is kell valami. Nem azért, mert nem tudok választani egyedül, hanem azért, mert sokkal szórakoztatóbb együtt nézelődni. Az ajándék ruha esete már más, ha rendszeresen előfordul, az nem normális. Viszont simán lehet az is, hogy neki sem tetszett igazán, és az anyja csak megerősítette ebben. De összességében én a helyedben ezt ráhagynám, mégiscsak elsősorban az ő dolga, hogy milyen ruhákat szeretne hordani.

A közös dolgokkal kapcsolatban viszont, mint a szőnyeg, meg a bútorszerelés, nem kéne engedned. Lehetőleg azért ne mondj neki ilyeneket, hogy költözzön haza, ha nem tetszik neki így, hanem inkább beszéld meg vele, hogy miért nem jó ez így neked. Azzal is érvelhetsz neki, hogy a szüleinek sem jó, ha minden apróság miatt őket zargatja, főleg ha olyasmiről van szó, amit ti ketten is minden gond nélkül meg tudtok oldani. Nyilván nekik is épp elég dolguk van, és lehet, hogy az apja is szívesebben pihenne hétvégén, minthogy nektek szereljen bútort. Aztán előbb-utóbb valószínűleg a párod is hozzászokik, hogy meg tudjátok oldani egyedül is a problémákat, és nem dől össze akkor sem a világ, ha valamit kicsit másképp csináltok, mint a szülei.