Akiket a szülei burokban, hazugságokkal, be nem tartott ígéretekkel neveltek, hogy éreztek felnőtt korotokban?

6. ehhez hasonló az én gondom is, jól körülírtad!

Már 10 éve, hogy nem lakom otthon, de még mindig kísértenek ezek a dolgok... Egyszerűen nem "életre neveltek". Bár ezért nem hibáztathatom őket, mert hogy is mutasson példát a gyerekének az a szülő, aki saját maga sem tud boldogulni. Apám mindig a körülményeket meg a többi embert hibáztatja a mai napig. De odáig sose jutott el, hogy a saját hibáit meg a tehetetlenségét (kényelmességét, bátortalanságát) esetleg észrevegye. Nagyon nehéz ezt kiírtani a saját személyiségemből is, sokat szenvedek emiatt. Rengeteg pofára esés kellett hozzá, hogy bevalljam magamnak, hogy ha vmi nem jön össze, akkor az esetek igen kis része az, hogy tényleg minden összeesküdött, és nem én voltam a béna.

A másik, hogy rém antiszoci volt apám. Nem elég, hogy neki és ezáltal anyámnak se voltak barátai, még az enyémeket is folyton fikázta, stb, és mindezt olyan furmányos passzív-agresszív módon, hogy ez is csak évek távlatából esett le... És ő a mai napig meg van róla győződve, hogy mindig a jót és a legjobbat akarta nekünk, csak hát nem úgy jött össze. Konkrétan 3-ból 2 lelki nyomorék gyerek, meg egy diktátor, aki mindenkit irányítani akar és tud is ovis kora óta.

Apu a mai napig képes hülyének nézni, és a képembe mondani, hogy az ég az bizony zöld. Beszélni sem lehet vele érdemben, mert folyton terel, soha nem foglal állást, totál döntésképtelen. Tippeljetek hányszor voltam kiközösítve az ilyen viselkedésem miatt, és hány évembe telt, hogy magamba sulykoljam, hogy amit gondolok, azt ki kell mondani. Amivel még a mai napig gondban vagyok, hogy döntéseket hozzak, és ne csak sodródjak az árral én is. Most is éppen egy ilyen bénaságom levét iszom nagyon durván.

Majd írok még, ne haragudjatok, de most több időm nincsen sajnos.

9-es válaszoló, neked is köszönöm, hogy írtál. Vannak hasonlóságok köztem (meg tesóim) és a nevelt gyerekeid között, csak nálunk az lett a hozadéka az elcsúszott nevelésnek, hogy a jég hátán is megélünk végül is. Ennek viszont nagyon nagy ára volt, amit talán soha nem tudok majd megbocsátani a szüleimnek.

Nem kiképzőtáborra gondoltam egyébként, hanem mindössze arra, hogy nem tanultunk meg, csak később és jóval nehezebben, kapcsolatokat teremteni, beilleszkedni. Tiszta skizofrén helyzet, mert én egyszerre vagyok lázadó a mai napig, de folyamatosan ott van egy megfelelési kényszer is. Önbizalmam kb 25 éves koromig zéró volt. Most is inkább csak onnan van, hogy az extrém külső mögé el tudok bújni úgymond. Nagyjából úgy érzem, hogy azzal, hogy elvesztettem a hitemet, bizalmamat feléjük, úgy az egész világ felé is. Hogy érthetőbb legyen: már gyerekként is feltűnt, hogy hazudnak sokszor (a kegyes hazugság is hazugság...), ők maguk sem tartják be az ígéreteiket, érzelmi zsarolással operálnak. És közben folyamatosan veregetik magukat vállon, hogy menyire szuper jó szülők. Épp csak az nem tűnt fel soha, hogy nem azok vagyunk, akiket ők "elterveztek", hanem önálló lények, saját gondolatokkal, elképzelésekkel, amiket inkább próbáltak letörni meg elnyomni, mint figyelembe venni (főleg apukám), és ezt meg elintézte annyival, hogy generációs különbségek. Egyébként, ahogy írtam korábban is, képes a mai napig teljesen hülyének nézni (csinál vmit, azt hiszi nem látom vagy hallom, aztán letagadja, remek érzés...)