Nem akarunk hazaköltözni egy romos, félig leomlott házba, miért olyan felfoghatatlan ez?

A párommal kisbabánk lesz, mi Budapesten élünk. A családunk többi tagja vidéken, innen 210 km-re. A hétvégén bejelentettük a hírt, volt nagy boldogság, de utána jött a "hogyan tovább" kérdés. Mi itt képzeljük el az életünket, nem szeretnénk hazaköltözni vidékre. Hiába nem falu, hanem város, teljesen el van maradva. A vásárlási lehetőség kimerül egy Tescoban és három kisboltban, az utak minősége katasztrófa, egy gimi és egy szakközép van, stb. Itt már megvan a saját kis életünk, ráadásul én az egyetemet mindenképpen szeretném befejezni levelezőn, és nagyon nem mindegy, hogy több, mint 400 km-t autózok miatta, vagy csak "ide megyek a sarokra". Ráadásul az én családom olyan, hogy mindenbe beleszólnak, mindent meg kell beszélni. Anya a mai napig tájékoztatja mamáékat minden napjukról, mama beleszól abba is, hogy anya mikor jön hozzánk, vagy mit hoz, éppen mit főz. 18 évesen ha akartam venni egy új kabátot, előtte egy 7 fős "rögtönítélő bíróságnak" is okéznia kellett, mert különben kitört a háború otthon. Nem azt mondom, hogy meg kell szakítani a kapcsolatot a családdal, mert én beszélek a szüleimmel naponta/kétnaponta, de nem avatom be őket ilyen szinten az életünkbe, nem is engedek teret annak, hogy beleszóljanak. Ha hazamennénk, ráadásul otthon lennék egy kisbabával, tuti mindenki velünk foglalkozna.

Plusz most a nagyszüleim (vagyis tatám inkább) kitalálta, hogy költözzünk be a 92 éves dédnagyanyám házába, akit utoljára 9 éve láttam... Nagyon gonosz nő a mai napig, egész életében az volt. Tatán kívül senki nem nyitja rá az ajtót, ő megy hozzá heti kétszer, de mama mindig mondja, hogy nagyon terhes neki már, mert a dédi mindenen problémázik, plusz telebeszéli a fejét folyton. Sajnálom valahol, mert tényleg szörnyű lehet egyedül élni így, de valahol meg úgy érzem, ő tehet erről, hogy senki sem szereti, nincs senkije. Szóval ők azt szeretnék, hogy egy ezeréves, romos dohos házba költözzünk be, mondván "úgyis lehet azt alakítgatni", meg hogy kisgyerekkel milyen jó lesz majd az a hatalmas udvar. Én először azt hittem, viccelnek, de nem. Kiakadtam, hogy inkább engem rángatnának haza, minthogy maguk között ezt elintézzék, ráadásul szerintem a dédinek már otthonban lenne a helye évek óta (mindenkit beenged a házba, nem tud magára vigyázni, tavaly télen pl elesett kint és két órán át a hidegben feküdt, mert nem bírt felállni). Közben az anyám is lelki terrort alkalmaz, hogy az egyetlen gyerekük vagyok, hogy tehetem meg, hogy elveszem tőlük az unokát, meg mikor fogja így ő látni, majd havonta egyszer?!

Tanácstalan vagyok, hogy mit kéne csináljunk, hogy lenyugodjanak, ez a helyzet megoldódjon. Fura mód a párom családja is ott él, mégsem kaptuk ezt, apósom viccesen annyit jegyzett meg, hogy akkor mostmár a párom anyukájának is meg kell tanulnia Budapesten tájékozódni.