Illik, vagy kötelesség az ilyen jellegű szívességeket viszonozni?

Hú, rég néztem rá a saját kérdésemre, mert nagyon nehéz a téma, keresetlenül is jönnek a nehéz helyzetek, hát még elmélkejdek rajta... :)

Ezt gyorsan ki is emelem, mert jól példázza a helyzetet. Persze negatív értelemben.

júl. 25. 06:13

"Én ezt szomorúan olvasom. Mert én akkor is segítenék, ha ők annak idején nem teszik. De tudomásul veszem, hogy ma ez már nem szokás, egyre több az önző, csak magával törődő ember. Amit tökéletesen miatt pár perc múlva a pirospacsi..."

Nem tudom, a hozzászólás írója mi a csudát olvashatott (vagy inkább képzeleghetett), mert arról szó nem volt, hogy nem szívesen segítek... Sokkal inkább arról, hogy valakik, a régi kapcsolatokra, régi szívességekre hivatkozva rátelepszenek kőkemény elvárásaikkal az emberre, és ha az ember ezt nem tudja vállalni, megfullad alatta, akkor megkapja az idézetben szereplő "önző, egoista, csak magával törődő, másokkal nem foglalkozó" és hasonló megbélyegzéseket, szidalmakat. Önzés, ha azt mondom, mindennek van határa, és túl sok elvárással vannak felém, felénk, olyasmi miatt, ami az anyósommal való kapcsolatukban történt? Önzés az, ha nem akarok olyan kötelezettségeket magamra vállalni, amiért úgy érzem, nem tartozom felelősséggel? Nem hinném, hogy én vagyok az önző.

Ez a házaspár valóban erőszakos. Főleg az idős úr. A néni szembe kedves, de tudom, hogy az ember háta mögött már nem, mert tapasztaltam egy másik oldalról. Nemigen tudjuk, pontosan milyen szívességekkel szolgáltak anyósom felé, mondtak olyat is, amire a férjem nem is emlékszik, hogy lett volna (kaptam már rajta őket füllentésen, túlzáson, itt se csodálkoznék ezen). Semmi ápolásról nem volt szó sosem, a lakásba sem nagyon jöttek be, csak a ház előtt, vagy kapu mögül, ablakból beszélgettek. Önszántukból ebédekkel kényeztették el anyósomat, süteményekkel, ha kaptak valamit (és nekik nem kellett), átpasszolták anyósomnak (később nekünk), takarítottak a ház előtt, de azt is inkább azért, mert arrafelé jártak, és nagyon nem viselték el a járdán a koszt. Nagyon érdekemberek. A bácsi amit mond, az úgy is kell, hogy legyen; ellentmondást nem tűr el, és olyanokra hivatkoznak kényesebb helyzetekben, hogy anyósommal való "régi jó kapcsolatra való tekintettel", legyünk már tisztelettel feléjük, vagy anyósom így meg úgy akarta, megengedte sok-sok évvel ezelőtt... Ami valamikor egyszer járt nekik, az mindig kell, hogy járjon. Van egy olyan sejtésem, arra számítottak, hogy ez majd befektetés lesz az ő idős korukra, hogy majd visszaadjuk a törődést, leköteleződésből. Mert nagyon ilyen felhangja van az egésznek. De mások felé is nagyon kemények, másokhoz simán bepofátlankodnak, a saját területüket viszont foggal-körömmel védik, még a házuk előtti közterületet is úgy féltik, mintha saját tulajdon lenne. Nem csak velünk csinálják, hogy szívességeket tesznek, aztán várják vissza adandó alkalommal, hanem másokkal is. Ez szerintem messze nem az én önzőségem bizonyítványa...

A garázs egy részét egyébként még mindig használják, tárolásra. Ragaszkodnak ahhoz, hogy ezt még anyósom megengedte, és nem vonta vissza, tehát érvényes, nekik meg marha jól jön az extra tárolási terület, persze ingyen. Eszük ágában sincs lemondani róla. Volt, nem is olyan rég, hogy szóltak, áthoznának valamit a garázsba. Nemet mondtunk rá. Figyelembe sem vették, mivel kaptak még anno saját kulcsot a kerthez és a garázshoz anno anyósomtól (és azt nem eresztik, nem adják vissza, ha visszakérnénk, vérig sértődnének, már próbáltuk...), szóval volt kulcsuk, hát áthozták. Kirakhatatlanok gyakorlatilag, a régi jó viszonyra való hivatkozás miatt.

Férjem nem veszekszik, mondván lehetne rosszabb is. Nem is értem, hogyan engedheti, hogy így ránk telepedjenek, bár mondom, a bácsi maga a veszedelem, nála nincs ellentmondás. Mindent kidumál. És ha valaki ezekből még képes azt kihozni, milyen tiszteletlenül bánok én az idősekkel - a fenti idézet után már bármi lehet - hát én visszakérdeznék: vajon az idős emberek bármit megtehetnek velünk, fiatalabbakkal? Nekik nem illene tiszteletteljesen viselkedni felénk, elfogadni azt, ha a saját területünkön, a saját éetünkre, saját tulajdonunkra vonatkozóan valamire nem-et mondunk? Szóval ki is az önző?

Egyébként nem is olyan rég úgy döntöttem, hogy én nem harcolok velük, ez az egész szélmalomharc, de nagyon rossz érzés, hogy a saját területünkön belül is félre vagyok tolva, és elvárásokkal vagyok telerakva, hogy ha szeretne ez az idős házaspár valamit tőlünk, nálunk, engedelmesen hagyjam, tegyék, amit elterveztek. Tényleg mintha anyósom helyébe léptek volna. Ellehetetlenítenek azzal is, hogy beszélgetés közben valamit épp csinálok mondjuk a kertben, és képesek rám szólni, hogy inkább hagyjam, ahhoz ne nyúljak, szegény anyósom azt így meg úgy csinálta, így meg úgy szerette elrendezni, vagy egyszerűen csak kioktatnak, ha nem úgy csinálok valamit, ahogyan azt ők jónak látják. Ha meg ellentmondok - volt erre is példa nem egyszer - megkapom, hogy szegény anyósom forog a sírjában (tudom, hogy semmi baja nem lett volna neki azzal, amit akkor csináltam, az idős házaspárnak volt baja valójában, mert sértette az érdekeiket...), azt is megkaptam már párszor, hogy őket mindenki tiszteli az utcában (vagy inkább félnek tőlük...?), én meg képes vagyok és vérig sértem őket, nem ezt érdemlik a régi jó viszonyra való tekintettel sem... Tiszteljük-segítsük egymást inkább - de ez náluk azt jelenti, hogy legyünk feléjük készségesek, és rendezzük úgy a dolgokat, ahogyan azt ők elvárják. Nagyon fura helyzet, ezt így kaptam már készen, és fogalmam sincs, ilyenkor mivel tartozom feléjük és mivel nem. Mert abban meg igazuk van, hogy vannak dolgok, amiket már jóval előttem lebeszéltek anyósommal, engedélyt kaptak rá a házban, és én csak beházasodtam ide, utólag csatlakoztam be a régi jó viszonyukhoz. Ja, és egyébként ha találkozunk az utcán, vagy találkoznak bárki mással, rendszerint csak az idős házaspár ügyes-bajos dolgai kerülnek szóba, mi minden történik velük, többnyire panaszkodnak csak, de mihelyt a másik beszélgetőpartner kezdene valamit mondani magáról, vagy témát váltanak, vagy eltűnnek. Szóval tényleg csak saját magukat tudják nyomatni, azért is nehéz eljuttatni hozzájuk bármiféle üzenetet is, amit mondani szeretnénk...

Ez az egész nagyon hamar bedarál lelkileg, energetikailag, főleg, ha megpróbálok velük tényleg kedves és engedékeny lenni, és engedni, hadd legyen, amit és ahogy szeretnének (nálunk, velünk kapcsolatban, ezt külön hangsúlyozom, a saját területünkön a saját dolgainkért megy a küzdelem, mi soha nem szólunk bele a bácsiék ügyeibe, nem lépjük át a - jogos - határaikat). De lassan már kezdek ebbe belefáradni, meg az érzés, hogy itt, a saját területünkön belül úgy félreállítanak, hogy csak na... a régi jó viszonyra hivatkozva. Hát, szerintem anyósom is túl engedékeny volt velük szemben, vagy talán ő sem tudott mit kezdeni az erőszakosságukkal, és mint a a kecskegidák a farkassal, ő is mindig engedett egy picit, aztán még egy picit, míg végül rá nem telepedtek.

És fogalmam sincs, mit lehetne tenni ebben a helyzetben, engem ez így ellehetetlenít és rabszolgává tesz gyakorlatilag, hogy nemet nem mondhatok, csak készségesen tenni, amit elvárnak.

Lehet, vállalnom kéne a terhét annak, hogy ha nemet mondok, megkapom újra, hogy így még senki nem beszélt velük ebből a családból, szétpanaszkodják a környéken, milyen akadékoskodó némber vagyok (pont én... és pont a saját területünkön belül?!), rossz híremet keltik, aztán még több rossz kapcsolatra teszek szert hirtelen... Olyan, mintha ez lenne a legkevésbé rossz, hogy engedek nekik, de így meg ezt a fajta leuralást én nem bírom, a saját, vagyis hát a férjem otthonában teljesen ellehetetlenít ez az egész. A férjem igyekszik távol maradni mindettől, meghallgatja a bácsiékat, ha úgy van, megteszi, ha kérnek tőle valamit, vásárol, utánanéz, gyógyszertárba megy vasárnap, családi ebédet otthagyja, ha kell, és rohan át, megjavítani, beállítani ezt-azt... ami kell. Ugyan mondja az idős pár, hogy ráér, majd valamikor, aztán pár perc alatt elmagyarázzák, miért lenne jobb mégis minél hamarabb. Sok ez már, nagy teher. Nem a segítés, inkább, hogy feladjuk az önrendelkezésünket, a határhúzási jogunkat. Mert én is azt vallom, hogy segítsük egymást, ahol tudjuk, adni valamit, amitől a másik élete jobbá válik, az jó dolog. De náluk messze nem azt látom, hogy a mi érdekeinket nézik, vagy hogy nekünk akarnának jót. Nem. Saját maguk érdekeit nézik, és saját maguknak akarnak jót. A másikkal meg se próbálnak őszintén törődni, csak magukat nyomatják.

Nagyon köszönöm a hozzászólásokat, javaslatokat, véleményeket, támogatókat és becsmérlőket egyaránt.

Ugyanakkor azt is megértem, hogy idősek, látom, hogy tele vannak aggodalommal, megromlott az egészségük, szeretnének támaszokat maguk számára. De szerintem ezt is tisztességes kereteken belül kéne csinálni a részükről. Mert azt nem tartom fairnek, hogy valami tolakodó kérésükre nemet mondok, tisztelettel, és jogosan, és már szét is kürtölik, milyen otrombán bánok velük, nem ezt érdemlik azok után, amilyen jóban voltak a családdal... hát... tapostassam és kötöztessem meg magam, szívességtétel és kedvesség címszó alatt? És úgy tűnik, mindig lesz egy réteg, aki azt mondja, hogy igenis kötelességem megrugdostatni magam és lábtörlőnek odafeküdni, mert ők az idősek, régebbi kapcsolatok, stb. De könyörgöm, az idős kor feljogosít arra bárkit is, hogy tiszteletlenül bánjon a fiatalabbakkal, határaikat semmibe vegyék, s ráncigálják őket, mint a bábukat? És az a tiszteletteljes és önzetlen hozzáállás a fiatalabbak részéről, hogy mindezt engedik nekik? Nem tudom. De ezt úgysem fogom tudni nekik soha megmagyarázni... Sajnos. Abszolút jogos jussnak veszik, hogy beteszik a lábukat mások életébe, a miénkbe különösen. Szóval jól szerintem ezt nem lehet megoldani. Csak úgy, hogy méltatlan helyzetekbe megyek bele önként és dalolva. "Kedvesen".

júl. 26. 17:37-es: a fagyis sztorid nagyon jó példa!