Szülők, gondoltátok valaha, hogy olyan szemét módon viselkedtek majd a gyerekeitekkel, ahogy néha teszitek?

Anyám egyedül nevelt fel tisztességesen becsületesen szeretettel és megértéssel. Mindig fordulhatok hozzá ha valami bánt még most is. Soha nem kiabált velem nem fogta rá hogy most ideges fáj a fejes stb. Nem hagyott rokonokra.

Tudtam hogy bízik bennem így én is bizalommal fordultam hozzá. Nem várta el hogy én legyek a felnőtt és soha nem tett úgy mintha csak kötelességeim vagy jogaim lennének.

Talán ha a legtöbb szülő nem csak napi hét nyolc percet szánna a gyerekére és nem gondolná azt hogy ő semmiben nem hibás csak a gyerek akkor másképp lenne.

1.) Nem kéne a kérdést többesszámban írni, mert sokan megsértődhetnek.

2.) Vannak olyan emberek akik úgy gondolják, hogy jajj de vagány, lesz egy gyerekünk, de nem gondolnak bele, hogy mennyi felelősség kell ahhoz hogy felneveljen egy gyereket.

a szemét szülő, helyesli, hogy ő szemét, mert szerinte így kell a gyerekkel bánni.

nem néznek magukba, nem nézik, hogy fájdalmat okoznak. ergo a kérdésnek nincs értelme.

Tudjátok, én voltam a harmadik lány a családban. Úgy hogy apám mindig is fiút akart.

Anyámnak volt hogy ilyeneket mondott, hogy csinál egy másik nőnek gyereket, az úgyis fiú lesz mostmár, aztán idehozom hozzánk, hogy neveld fel te, stb...

Apámnak én csak egy feleslegesen kipottyant valami voltam. Abszolút nem volt hozzám türelme. Mikor beteg voltam, volt hogy gőzölni kellett az arcomat. Sosem felejtem el, úgy éreztem hogy kishíján belenyomta a fejemet a gőzölgő inhalációs vízbe.

Mikor nagyon kicsi voltam, ügyetlenül kanalaztam a kistányérból az ételt, erreföl odajött, és durván meglökte a tányéromat.

A rokonság előtt volt hogy úgy beszélt rólam, mintha tárgy lennék. Most is hallom: EZ,EZT...

Mikor kinőttem, vagy tönkrement a cipőm, akkor azt mondta, hogy: nagy parasztasszony lábam van, jó lesz ez szart taposni a tanyán, úgysem viszem semmire...

Anyám sem védett be, pedig ott ült mellettem.

Mikor esetleg csúfolódás ért a suliban, és azt elmondtam, az volt rá a válasz, hogy GYÁVA VAGY!!!

Anyámnak sem voltam valami nagy boldogság, de azért jobban viselt mint apám.

A páromnak a szülei sosem csináltak a párommal ilyet.

Sosem fogunk így viselkedni a saját gyerekünkkel!

Ezeket a sorokat leírva ki is csordult a könnyem.

Szerintem eleve rossz kiindulópont ez az oldal, akinek nincs miért panaszkodni,az nem fog kérdést feltenni ilyen témában.

A szülő is ember, nem tökéletesen programozott nevelőgép - amellett, hogy tényleg vannak olyanok, akikre kutyát se bíznék, nem hogy gyereket. Van, aki jól kezeli a stresszt, képes az ajtóban a háta mögé dobni a gondokat, van, aki nem. Nekem is volt nagyon kemény időszak az életemben, amikor tényleg szinte teljesen képtelen voltam bárkivel normálisan kommunikálni. Az segített sokszor, hogy a gyerekem hozzám bújt, és megkérdezte: anya, szomorú vagy? Rossz napod volt? Elképesztő ennek a pici, kedves gesztusnak a hatása, hihetetlen erőt ad az a szeretet, ami mögötte van. Ilyenkor pár perc alatt megnyugodtam, elkezdtünk beszélgetni, egy idő után nevetgélni. Gondolom, ahhoz, hogy ő ezt megtegye, kellett az is, hogy érezte a szeretetemet, én is meg szoktam kérdezni tőle, milyen napja volt, benne volt a "családi kultúrában", hogy érdeklődünk a másik dolgai iránt, és azt is elfogadjuk, hogy néha vannak rossz időszakok.