Szeretethiányom lenne? Hogyan lehetne segíteni az anya-lánya kapcsolatunkon? Nagyon nem bírom már.

Úgy érzem, nem bírom már ezt a helyzetet, 17 éves vagyok, mégis úgy kezelnek mint egy 3éves gyereket, sehová se engednek el, semmit se engednek meg. Pedig jól tanulok, 4-5ösöket hozok haza, matekversenyen a megyein 10., országosan 22. lettem, és a verseny előtti napon is röhögtek a szemembe, hogy én matekversenyre?? Meg mindig annyira összeveszünk anyával, míg ordítozás nincs, és ilyenkor annyira a lelkembe tapos, hogy fulldokolva sírok, meg hányok a sírástól, utoljára szilveszterkor volt ilyen, akkor el is mentem rokonokhoz 2napra, mert úgy éreztem, rosszabbodni fog a helyzet, ha nem megyek el. Apa is szigorú nagyon, de ha valami nem tetszik neki, úgy le tud szidni, hogy nagyon szégyellem magam, nem lelkiterrorral, mint anya.. pedig szerintem jó gyerek vagyok, nem járok el hetente bulizni, nem drogozok, nem cigizek, nem lógok suliból mint a fiatalok 60-80%-a, akik csinálnak vmit, jól tanulok, mindent megcsinálok, amit kérnek.. Allergiások a netre is, tmobile-os vagyok, így van mobil-facebookom, nem vagyok rajta éjjelnappal, de ha nincs pénzem(ahogy jelenleg is), csak ott tudom megbeszélni a találkozókat, programokat, napi 3x veszem elő csak a telefont emiatt. Gép előtt alig ülök, mert nincs időm rá.. Az egészségem miatt is csesznek, hogy miért nem teszek meg mindent, de ha mindent megcsinálnék, amit mondanának, délutántól reggelig nem végeznék vele, normális életet szeretnék élni.. Meg az is, hogy belőlem egy nagy senki lesz, sehová se fognak felvenni ilyen hozzáállással, semmi se fog összejönni nekem. Hallássérült létemre nagyon sok mindent elértem már hallássérült sorstársaimhoz képest, nagyon okos vagyok, normálisan beszélek, normál suliba is járok, nyelveket tanulok. Mindig a szememre van hányva, hogy öcsémmel nincs idő foglalkozni, bezzeg velem mennyit foglalkoztak régen, mikor kicsi voltam,(tehetek róla, hogy hallássérültnek születtem, és nem tanultam meg beszélni, foglalkozni kellett velem? sajnos nem volt választási lehetőségem..)

Már elkezdtem pszichológushoz járni, múltkor voltunk a kórházban, anya elment panaszkodni a nővérhez, akivel jóban vagyunk, hogy ilyen-olyan vagyok, és ő mondta, hogy menjünk el. 1x elmentünk együtt, én voltam azóta 2x, nagyon élvezem, mert végre elismer engem valaki, megért, hogy sok teher van rajtam a betegségem-hallássérülésem-családi veszekedések miatt, és látja hogy normális vagyok(különböző tesztekből), kedvel is, mondta magától, hogy anya azért nem jár hozzá, mert gyerekpszichológus.

Mit csináljak? Annyira bánt engem ez, hogy ilyen a kapcsolatunk, minden barátnőm szerint az anyám nem normális, sose csinálunk semmit se együtt, sosincs ideje rám, filmet nézni, vásárolni, beszélgetni együtt.. Úgy érzem, már nem bírom, egyre kibírhatatlanabb az egész, és lassan oda jutok, hogy a legszívesebben csak sírnék egész nap, vagy bár meghalnék, és csendes, nyugis, békés lenne minden, nem lenne ordítozás, stb.. Most is sírok, miközben írom ezt.. :( Köszönöm a tanácsokat!