Kissé kétségbe vagyok esve és szükségem lenne valakire aki meghallgat, tanácstalan vagyok és elkeseredett, mit gondoltok erről a helyzetről? (Hosszú)

A helyzet az, hogy 20 éves vagyok és várandós. Ezzel nincs is semmi gond, a babát mindketten szerettük volna megtartani és várjuk a megérkezését. Csakhogy egyelőre én még itthon lakom és van egy 2 éves kis tesóm. Aki abból fakadóan, hogy teljesen elkényeztették a szüleim, vagy ha épp nem elkényeztették akkor sok mindent ráhagytak, vagy nem büntették meg számára elég érhetően, teljesen kezelhetetlenné vált. Nos, tud Ő aranyos lenni csak ritkán. Senki nem hiszi el nekem, hogy sokszor reszketünk mellette az idegességtől azok miatt a dolgok miatt amiket csinál (egész nap üvölt, visít, folyton kiborítja a biliből a pisit amikor pisil, néha gondol egyet és játékokat hajigál nekünk, a nagyszüleimet erősen ütlegeli, hiába szólnak rá ... stb.) De még csak nem is ez a fő probléma ... Apukám külföldön dolgozik, nem sokat van itthon, ezért minden anyukám nyakába szakadt. Hivatalos ügyek intézése, gyereknevelés, házimunka. Én amiben tudtam eddig besegítettem Neki, legalábbis igyekeztem úgy segíteni, hogy jó legyen, de amióta a kicsi megvan, azt kell, hogy mondjam, hogy vagy a nagyszüleimmel vagy velem és a másik tesómmal van, mi vigyázunk rá nap mint nap. Ha például egy olyan nap is van, amikor nem vigyázunk rá akkor anya megharagszik, mondván, hogy nem segítünk neki semmiben. Délelőttönként általában a nagyszüleinknél van, de ők is idősek már és nem bírják sajnos, nem bírnak utána szaladgálni amikor pl. cserepeket készül a földhöz vágni. Sokszor amikor Édesapám itthon van, még neki sincs türelme hozzá és inkább átpasszolja nekünk mert 10 perc után teljesen kikel magából ő is és csak ordít. Természetesen szereti Őt, de nagyon nehéz mellette ép idegekkel megmaradni. Ez megy már két éve és most, hogy várandós lettem és az utolsó hónapban vagyok egyre kevesebb ideig bírom már azt, hogy vigyázok rá, sokszor fakadok sírva, hogy már nem megy, mert emellett rengeteg problémánk van még családon belül, amely nap mint nap szóba kerül (ugyanis a családom rettenetesen el van adósodva) és már ez is teljesen rányomja a bélyegét a hangulatomra, a lelkiállapotomra. Én eddig, amivel tudtam támogattam anyagilag a szüleimet de most már szeretnénk a Párommal a saját lábunkra állni és elköltözni, ebbe viszont anyukám nem igazán akar beleegyezni. Azt mondja, nem áll az utunkba ha menni akarunk, de akárhány családtagom igyekezett őt jobb belátásra bírni, nekik mindannyiuknak azt mondta, hogy erről a témáról egy szót sem akar hallani. Azt mondja, hogy bele betegszik ha nem tud majd nekem segíteni a kicsivel kapcsolatban (mert Ő szeretne rá vigyázni ha nekem esetleg dolgom adódna) de én ezt nem igazán tartom hitelesnek látva azt, hogy már a kistesómra is nekünk kell vigyázni és nagyon keveset van Édesanyámmal. Én mindig próbálom Őt is megérteni és segíteni Neki de én sem bírom a végtelenségig és nekem most már nem ez az elsődleges családom, hanem a Párom és a kisbabánk és szeretném nyugodt körülmények között nevelni, ami itt nem igazán lehetséges az állandó feszültség, kiabálás és veszekedések mellett. Ma megint eljutottam egy olyan pontra, hogy elszakadt a cérna és legszívesebben csak ültem volna a földön és sírtam volna tovább, hogy még is hogyan tovább ... Tudom, hogy ha bejelentjük, hogy költözni szeretnénk, nagyon megharagudna. Édesapám amíg nem beszélt vele négyszemközt úgy gondolta nem haragudna meg, de miután beszélt vele erről azt mondta jobban teszem ha lelkiekben felkészülök a közlésre, ugyanis hallani sem akar erről az ötletről. Mit tehetnék? Miért olyan rossz, hogy szeretnék külön élni, pláne úgy, hogy a családom így is elvan adósodva és nem akarom még nagyobb költségekbe verni őket. Én továbbra is amivel tudom, támogatnám őket ha úgy adódik és természetesen rendszeresen járnék haza de szeretnék külön élni a párommal mert ez a rengeteg kiabálás mára már elviselhetetlenné vált ...