Miért gondolja egy szülő hogyha a gyereke depresszios arról ő tehet?

09.51 vagyok.

Én javítottam saját magamon, meg egy pszichológus.

De nem szedtem gyógyszert, mert szégyelltem volna elmenni orvoshoz. Meg azt sem tudtam volna, hogy mit mondjak. Amúgy sem látszott rajtam, hogy milyen rossz állapotban vagyok, mert én olyan vagyok, aki mindent inkább elfojt, és magában tart, és nem mutogatja.

Így, az látszott, hogy félénkebb, szomorúbb vagyok, meg bizonytalanabb, de az, hogy mit érzek, azt 1-2 ember tudta csak.

El kellett szakadnom anyámtól, meg az egész családomtól.

nagyon rossz volt, de anyával egyszerűen nem lehet kijönni. Mindent kritizál, minden rossz neki, minden baj, nem tudsz jól csinálni semmit, ha boldog vagy, azon dolgozik, hogy elrontsa a kedved, állandóan fintorog, pofákat vág, ha valami jót mondasz neki.

Lehúzza az embert, folyton lehúzza, lebecsmérli.

Nem szabad vele találkoznom, mert nem látta, hogy milyen állapotba kerültem, csak még jobban kritizálni kezdett.

Nekem ez segített, hogy beláttam, a családom nem örül, ha én boldog vagyok, hanem inkább lehúz, leszól, kigúnyol. Aki innen ki akar törni, azt mind visszahúzzák. Unokatestvérem- akinek az anyja az én anyám másik változata- majdnem halálra itta magát, mert nem bírta az állandó piszkálást.

Ezt be kellett látnom. Vagy az én egészségem, vagy a családom. A kettő együtt nem lehetett.

Nem tudom, akkor, hogy ez mi volt.

De azt tudom, hogy annyira fájt, hogy majdnem belehaltam. Mintha haldokoltam volna.

Fájt belül valami, mintha beteg lennék, vagy rákos, vagy nem tudom, de fájt, fájt, csak nem tudom mi.

A lelkem talán?

Nagyon fájt!

Elmondhatatlanul.

Én valahogy úgy érzem, hogy meghalt bennem valami ebben a nagy fájdalomban.

Nem rossz értelemben, de a lelkem egyik része, mintha meghalt volna.

És született egy új.

Nem tudom ezt elmagyarázni, nincsenek rá szavaim.

Valami volt velem, amibe azt hittem, hogy belehalok.

Lehet, hogy nem igazi depresszió, nem tudom...

Lehet, hogy a legtöbb szülő magát okolja, ha a gyermeke depressziós, de sajnos nem abban az értelemben, ahogyan kéne. Keresik az okokat mindenhol máshol és mindenki másban, csak magukban nem. Leülnek a gyerek mellé, beszélgetnek, próbálják kideríteni mi az oka és a gyerek előáll az én csúnya, haszontalan és mindenre alkalmatlan vagyok szöveggel. Erre a válasz: dehogy is, tök ügyes vagy, elvégezted a sulit nem is akár hogyan! Hisz olyan szép vagy, nem értem miért van kisebbségi érzésed!

Szóval jön a vigasztaló szöveg (amit valószínű valahol belül így is gondolnak), de csupán üres szavak, miután a hétköznapokban mindenből az sül ki, hogy amit csinálsz nem jó, konfliktus esetén, ha vele szólalkozol össze, nincs igazad, mert te csak egy csitri vagy, ha mással, akkor a válasz: biztosan csináltál valamit amiért így reagált! És ez a szülő meg van róla győződve, hogy ezzel jót tesz a gyerekének, ha felhívja a hibáira a figyelmet, persze kizárólag építő jelleggel!

A szomorú az, hogy 17 éves fejjel csak annyit lát az ember, hogy értéktelennek érzi magát, elhiszi a szerető szülő minden szavát, azt nem érti, nem látja az összefüggéseket mitől alakult ki benne mindez.

Nem könnyű dolgok ezek. Én 28 éves vagyok, egyetemet végzett, anyagilag független, de érzelmileg függő nő vagyok. Évek óta foglalkozom az érzelmi problémáimmal, keresem a megoldást, és úgy vélem a tüneti kezelés nem elég, a probléma gyökereit kell megszüntetni. Már korántsem azt vallom, amit anno édesanyámtól nem egyszer hallgattam: Én nem értem az embereket! Csak gyenge ember megy pszichológushoz, úgyis mindenkinek magának kell megoldani a problémáit.

Már feltenném neki a kérdést, miért hangoztatta ezt ennyit? Az én válaszom: azért, mert neki komoly lelki és önértékelési problémái vannak, szerintem komolyabbak, mint nekem, mert nem hajlandó tudomást venni róluk, az én erős vagyok álca mögé bújik és mert soha nem ismerte el, ha valamiben nem jó. Az etikett, avagy „a normális emberek” szerint pozitív dolgokat ő MINDIG, a negatívakat pedig SOHA sem csinálta. Holott dehogy nem!

Nagyon durván megfelelési kényszere van és amióta látom a hibáit és esetleg jó szándékból rá is világítok, komoly harcok folynak kettőnk közt.

Most már tudom, hogy soha nem érezte magát elég értékesnek, pedig nem keveset letett az asztalra és igazán büszke lehetne magára. Másoktól várta a visszaigazolást, főleg a nagyanyám elismerésére áhítozik a mai napig. Amíg én kicsi voltam, kielégítette a gyermekeitől kapott dicsfény (mert ezt kapta tőlünk), amióta a saját életünket akarjuk élni, mi vagyunk a leghálátlanabb, legrosszabb és gonoszabb gyerekek a világon.

Sajnos ezt az érzelmi függőséget definiáltam magamon is, és ez azért van, mert kiskoromban édesanyám megfelelési kényszeréből kifolyólag tökéletes, hibátlan gyereket akart belőlem nevelni, nem tanultam, nem tanulhattam meg elfogadni önmagam, a gyengeségeim korrigálására pocsékoltam az energiáim nagy részét, ahelyett, hogy az erősségeimet fejlesztettem volna tovább! Ma már elfogadtam és szégyenérzet nélkül hangoztatom bárhol, hogy a lexikális, főleg humán tudásom kicsi és nyelveket is nagyon nehezen tanulok, de reál területen nagyon jól érvényesülök, és olyan kreativitással, alkotó tehetséggel áldott meg az ég, ami kevés embernek adatik meg!

Szóval konklúzióként, a legtöbb szülő addig látja hibásnak magát a gyermek depressziójában, amíg nem őt teszik mindezért felelősnek. Ezek a szülők igazából félnek szembesülni a valósággal, s amíg otthon próbálják megoldani a dolgot, addig kereshetnek más magyarázatot az érzelmileg befolyásolható gyerekük problémáira.

Azt kéne felfogni, hogy a segítség kérése és elfogadása nem a gyengeség jele, hanem ellenkezőleg!

Nagyon erősnek és érzelmileg felnőttnek kell lenni ahhoz, hogy beismerjük, mi ezt egyedül nem tudjuk megoldani…

Mert sokszor valóban ő a hibás! és szomorúbb, ha nem látja be... párom, bár már 27 éves, egy csomó szorongás van benne a gyerekkora miatt, amit a szülei, elsősorban az apja összehoztak neki.

22l