Tudnál erős lenni ha meghalna egy családtagod?

Hülyén hangzik, de attól függ kiről, mennyire közeli családtagról van szó. a párom (Isten őrizz!!!!!) halálába én is belehalnék...onnan nem lenne az a pszichológus vagy pszichiáter aki onnan visszahoz...

Bele sem akarok gondolni...

Bár azt hiszem tudnék erős lenni többi családtag esetén, legalábbis egy ideig, aztán zuhanás...majd felépülés...gondolom

Nagyon szerencsés vagyok, még nem vesztettem el, egyetlen közeli rokonomat sem...

Azt is tudom, hogy megpróbálnám élni az életem mint azelőtt és nem hordanék feketét egész nap, mert gyűlőlném magamon...attól pedig már őúgysem jönne vissza:(

Én sosem mutattam ki az érzéseimet, még a legközelebbi családtagjaimnak vagy barátaimnak sem. Egyedül a párom az, aki mindent tud rólam, tehát előtte nyilván nem menne.

De a többiek előtt, igen, határozottan tudnék erős maradni, még akkor is, ha belül mardosna és otthon elhasználnék mindig egy százas zsepit. Jól tudom leplezni az érzéseimet, megtanított az élet.

Muszáj.

Nekem meghaltak a szüleim, nagyszüleim, akkor valahogy erőt kapsz, és meg tudod csinálni, én mindig a temetések után omlottam össze.

Tudtam,édesapám halálakor.Kemény küzdelem volt előtte is,két hétig kómában volt,de már nem épült fel belőle. Tartottam a lelket édesanyámban, és reménykedtem a lehetetlenbe. Temetés intézése nagyon nehéz feladat.Temetés után megzuhantam.

Ki kell adni a fájdalmad,mert utána rosszabb.

Hát 8 évesen, mikor a nagymamám meghalt, az valami borzasztó volt, azt hittem vége a világnak és onnantól fogva mindig szomorú leszek. Akkor csak magamban sírtam, a többiek nem nagyon látták rajtam. Hasonló volt később a nagypapámnál.

Aztán most felnőttként, hogy a saját halálomat is elképzelhetőnek tartom, kíváncsi is vagyok rá szó szerint, szóval most átalakultak bennem a dolgok. Nem tudom mennyire sírnék, ha mostani maradék családtagjaim meghalnának, de azt biztosan tudom, hogy lenne tovább és nem törnék annyira össze, nem éreznék világvégét, mint gyerekkoromban.

Ahogy a virágokat, állatokat figyelem... tudom, hogy mi is csak valami múlandó lények vagyunk...

Édesapám rákos volt, végignéztem ahogy leépül és tehetetlen voltam. Nem tudtam elfogadni, hogy vége, talán a mai napig sem tudtam.

A betegsége alatt, idegileg tönkrementem, sokszor dührohamaim voltak, törtem zúztam, nem értettem miért történik minden.

Amikor meghalt sokszor elsírtam magam váratlan helyzetekben, de igyekeztem tartani magam, mert muszály volt.

Nagyon sokat tudnék írni, hogy mi történt, mert sosem volt akinek igazán elmondtam volna, itt pedig nem akarok terhelni senkit.

A lényeg, hogy a halálát megértettem, feldolgozni talán sosem fogom, de Öt elvette tölünk az élet és a halálával szinte azonos napon fogant meg az unokaöcsém, aki egy csodálatos kisgyerek, immáron 2 éves akivel nagyon sok idöt töltök.

És talán az Ö betegsége és halála változtatta meg a gondolkodásmódomat, ezért szeretném hivatásként üzni, hogy másoknak segítsek.

22/F