Mennyi az az elvárható támogatás, amit a szülő kérhet a felnőtt gyerekétől?

Én emlékszem rá, az első teljes munkaidős fizetésemet gondolatban már elköltöttem mindenfélére, mire apa benyögte, hogy adjam oda jó részét nekik, mert erre meg arra kell. Én nem adtam oda, mert alig vártam, hogy megkapjam, és amúgy is első fizetés, stb. Három hétig nem beszélt velem. Semmit nem szólt. Akkor kb. 20 éves voltam, mai fejemmel, sokmindent átélve már szégyellem magam ezért, mert akaratlanul is, de megnehezítettem a szüleim helyzetét, ráadásul otthon is laktam, de akkor dühös voltam és dacos.

Megértelek, de megértem a párod is, jó lelkiismeretű ember nehezen hagyja "cserben" a szüleit, a szüleinek kellene másképp hozzáállni a dolgokhoz, de nem teszik. :S

Alapvetően az jó dolog, hogy az ember segít a szüleinek.

Hiszen felneveltek, taníttattak, ruháztak. Ezért magától értetődő, hogy felnőttként segítek nekik, különösen ha meg vannak szorulva.

Viszont a szülő részéről ez enyhén szólva gusztustalan, hogy követelik, hisztiznek érte, és elszedik a pénzeteket. Azért nem arról kellene szólnia a dolognak, hogy ti sehova nem haladhattok miattuk.

Az én szüleim nem követelik, én magamtól adok, amennyit tudok, amennyit egy hónapban tudok nélkülözni úgy, hogy annak az én családom ne lássa kárát. És amíg nem látják kárát, a párom sem szólhat bele. Nekem rossz lenne ha nem adhatnék, nem segíthetnék. A páromra is nagyon megharagudnék, ha megpróbálná megtiltani. De ha a spórolt pénzünket adnám oda, vagy a fizetésem felét, na az már durva lenne, jogos lenne a kiborulás...

Én lehet, hogy nagyon önző vagyok, de olyan nincs, hogy elvárható. Aki amennyit tud, segít. Mindenkienk más az anyagi helyzete. Nálunk is férjem szülei szoktak kérni tőlünk, amit sose látunk viszont, az összeg már lassan közelít a 7 számjegyhez. És ugye nem kérnek, hanem KÖLCSÖNkérnek. De már besokalltam. Nem vagyunk milliomosok, nem azért spórolunk, hogy másnak legyen. Van egy lakáshitelünk, egy másfél éves lányunk. Szóval lenne mire költeni. Ja, és ráadásnak mennék vissza dolgozni, de nem vesznek vissza. Szóval most mondtam megálljt a "kölcsön"adásnak.

Egyéb módon persze segítünk, de anyagilag már nem megy.

Ha házasságban élsz, akkor jogos a kifogás, hiszen vagyonközösség van (a férjeddel), van jogod beleszólni, mire költi a pénzét.

Ha nem éltek házasságban, akkor nem hiszem, hogy van bármilyen alap arra, hogy megszabd, mire költi a pénzét. Te is arra költöd, amire akarod, ha akarod, magadra, ha akarod rá, ha akarod a szüleidre, ha akarod, félreteszed.

És ez rá is igaz.

Az elvárások a csalódások forrásai. A kérdésedre a helyes válasz: egy fillér sem!

Egy felőtt ember el tudja magát tartani, ha megvan a keze-lába. Ha nyugdíjas, dettó. Aki szerette a gyerekét, azt a gyereke, ha MEGTEHETI, támogatja, amikor a szülője rászorul (megjegyzem, hogy aki valóban szerette és szereti a gyerekét, az nem várja el, hogy támogassák, sőt, nehezére esik elfogadni azt, ha mégis támogatják).

Nem vagy szörnyteg - pontosabban nem te vagy az. A férjedet baleknak nevelték, apuka-anyuka pedig alaposan élősködik rajta. Beszélj vele, ha nem megy, gondolkodj inkább azon, hogy tovább nélküle. Vagy panaszkodhatsz ide még egy kicsit, de semmi sem fog megváltozni ezáltal.

7-es voltam. Még ennyit:

Ha elvár, és te adsz neki, akkor hol van az a határ, amikor elég lesz neki? Mennyi az elég? Ha gyereked van, tőle vonod meg tán a falatot, csakhogy anyuka-apuka megvehessen ezt-azt?

Aki azért szülte/nemzette a gyerekét, hogy majd öregségében leygen, ak eltatsa, az önző ember és a lelke mélyén nem szereti a gyerekét. Őgy használja, mintha a keze-lába folytatása volna.

Ugyanis ez a mentalitás megállt 100-150 évvel ezelőtt (főként a parasztságban), amikor is igen gyenge lábakon állt a szociális támaszrendszer. Akkor elvárható volt, hogy a megvénült, megrokkant szülőt támogassa a felnőtt gyereke (de akkor sem a saját gyermekei élete, jóléte, egészsége rovására). De ma már nem!

Ismered Sántha Ferenc Sokan voltunk c. novelláját? A nagyapa inkább meghal, csak hogy a következő generáció élhessen. Megrázó, rettenetes, de nyomorban az a természetes és elvárható tett: én öreg vagyok, tehetetlen, már nem tudok dolgozni, miatta éhezik az unokám. Övé a jövő, enyém a múlt - ha nincs mit ennünk, akkor inkább én halok meg, mint ő. Ez a generációk védelme.

Mindenki így tesz, aki a jövőt védi. Csak önző emberek nem - ők akár a gyerekük és az unokájuk rovására is élni akarnak és JÓL élni.