A ti férjetek is napi kontaktban van a haverjaival (akik egyben kollegái is)?

Én férj vagyok, de ezt a tróger hozzáállás még nekem is sok :)

Én kb. 2 havonta járok el itthonról egy-egy estére, de csak akkor, ha anyósom nálunk van, akkor sem hagyom a családot egyedül. Hétvégente megiszok 1-2 sört a kocsmában délután, de ha hiszitek, ha nem, a kislányokat is viszem magammal, dumcsizunk közben.

Az az igazság, hogy nem Te vagy az első kisgyerekes anyuka, akitől ezt hallom...

A férjednek, ha vele beszélnék, szeretettel ajánlanám, hogy nézzen szembe az érzéseivel... Azt hitte, hogy nagyon akarta a babát, most meg menekül... Mert nem más ez, mint menekülés. Ha járna önismereti pszichodráma csoportba, ezzel behúzhatná a székét: „Miért menekülök a családomtól, a kisbabámtól?” Fura dolgok vannak az emberben, egymásnak teljesen ellentmondó érzések. Lehet, a saját apukájával való feldolgozatlan kapcsolat szól most bele az ő apaságába, nem tudom. Foglalkoznia kellene ezzel.

- Abban nem hiszek, hogy a nő a felnőtt és az anyja a férjének, hogy „hagyja” bulizni, amennyit akar.

- Abban sem hiszek, hogy a nőnek kell „megfognia” a férjét, mint egy gyereket, és ránevelni az apaságra.

Abban hiszek, hogy két felnőtt ember egyenrangú kapcsolatáról van szó, ahol mindenkinek felelősséget kell vállalnia.

Te nagy szeretettel és épp nem ingerült pillanatodban mindenképp jelezz neki vissza, hogy Te mit élsz meg (tudod, én-közlésben): „Tudod, én egész nap itt vagyok bezárva a babával, gyakorlatilag leépül minden kapcsolatom, alig várom, hogy haza gyere, és együtt legyünk, vagy hetente egyszer te vigyázz a babára, és én mehessek el. De úgy érzem, hogy nem sietsz haza, sőt szívesebben vagy másokkal. Engem ez bánt, nagyon egyedül vagyok. Kérlek, hogy beszéljük meg, kinek mennyi szabadidőre van igénye, mennyi családi időre, egyezzünk meg, és próbáljuk ezt biztosítani egymásnak.”