Már nem bírom elviselni azt az életet, amit már évek óta élek! Teljesen el vagyok keseredve, már nem látok reményt a változásra! Egyáltalán van még esélyem, hogy rám is felnézzenek az emberek?

Megpróbálom összefoglalni a problémáimat, de előre is elnézést kérek, ha hosszú lesz. Igaz, már sokszor siránkoztam itt gyakorin, de sosem éreztem azt, hogy segített volna az elindulásban. Lehet, hogy most sem fog, de legalább kiírtam magamból. Na szóval kezdjük az elején. 20 éves vagyok. Van egy 22 éves bátyám és egy 18 éves húgom. Óvodás korom óta zárkózottsággal, gátlásossággal, önbizalomhiánnyal, és ismerkedési félelemmel küzdök. Ezek azok, a problémák, amik tönkretették az eddig eltelt éveimet. Már ott tartok, hogy minden nap ez foglalkoztat, rengeteget gondolkodok, elmélkedek, és mindig ezeket a kérdéseket teszem fel magamban: Mi az oka, hogy ennyire zárkózott lettem? Miért kellett megszületnem? Mi az én életfeladatom? Vajon hogyan alakul majd az életem? Felnéznek valaha is rám az emberek? Ha nem a záróvizsgáimra készülök, és nincs semmi dolgom, a napom legtöbb részét az álmodozás, a problémáimmal való foglalkozás tölti ki. Már nem járok gyakorlatokra sem, csak a vizsgák vannak hátra és végzek a szakmával. Már teljesen beleőrülök a folyamatos gondolkodásba komolyan és úgy érzem teljesen beszűkül a világnézetem. Egyszerűen nem tudok másra koncentrálni, ami annak is az oka, hogy nincs mit csinálnom, nem tudom mivel kössem le magam. Már számtalanszor visszagondoltam óvodáskoromra, mikor elkezdtek kiközösíteni, bántani a többiek, szó szerint félelemben, rettegésbe telt az idő, amit ott töltöttem. Emlékszem mindig az óvónénikhez futottam és mindig a közelükbe akartam maradni, hogy ne tudjanak bántani. Azelőtt kisebb koromba teljesen más voltam. Cserfes, életvidám, mosolygós életet éltem, a családban én voltam a leghangosabb, még a bátyámnál is elevenebb voltam. Még a rokonok előtt se fogtam vissza magam, sokszor kaptam is a szüleimtől a szidást, hogy maradjak már kicsit csendben. Akkor mindenki előtt önmagam mertem lenni, nem érdekelt, hogy mit szólnak mások a viselkedésemhez. Nem féltem semmitől, nem stresszeltem semmin, túl tudtam tenni magamat, ha a szüleim emiatt leszidtak, éreztem, hogy ennek ellenére szeretnek és boldog voltam. Életemben két barátnőt sikerült csak szereznem, egyiket óvodáskoromban a másikat ált. iskola alsó tagozatában. De sajnos rövid ideig tartottak, mivel mindenkit másfelé vitt az élet. Se ált. iskolába, se középiskolába, se pedig a mostani osztályomba nem sikerült beilleszkednem, kijártam úgy, hogy szinte egész nap ültem a helyemen, szünetekben nem mentem ki, és barátokat sem tudtam szerezni. Ált.iskolába volt a legrosszabb, mivel ott sokan bántottak, kiközösítettek. Középiskolába csak néha fordult elő, de inkább levegőnek néztek. A mostani osztályomba végre sikerült egy barátnőt találnom, talán róla mondhatom el, hogy tényleg barátnak is érzem, és ha vége lesz a sulinak, akkor is tartani fogjuk a kapcsolatot. Már annyira bezárkóztam, a sok bántás és kiközösítés miatt, hogy már a szüleim, a bátyám, sőt a nagyszüleim előtt se merek beszélni, ezáltal teljesen megváltozott a velük való kapcsolatom. Mikor a kiskori képeket nézegettük, mondták, hogy kiskoromba teljesen más voltam és az az énem nagyon tetszett nekik, és sajnálják, hogy megváltoztam. Nem merek előttük megnyílni, önmagam lenni. A közös étkezéseknél is a tesóim és a szüleim tök jól elbeszélgetnek, én meg csak csendben vagyok, olyan mintha én nem is tartoznék közéjük. A húgom az egyetlen olyan személy az életemben, aki előtt teljesen meg mertem nyílni, mellette önmagam lehetek, és egyáltalán nem vagyok vele zárkózott. Egyedül neki merek a problémáimról beszélni, sokszor már elege is van belőlem. Ált. iskolában ő is bezárkózott és bántották, ezért teljesen átérzi a helyzetemet. Szerencsére ma már sikerült megváltoznia, vannak igaz barátai, és újra az a vidám, optimista lány. Saját maga határozta el, hogy nem akar így élni, és elkezdett pozitívan gondolkodni, megbocsátott azoknak, akik bántották, és továbblépett. Már rengeteg tanácsot adott nekem is, a saját tapasztalatait is elmesélt. Rajta látom legjobban, hogy segíteni akar, már mindennel próbálkozott, de rájöttem, hogy nekem kell megtennem az első lépéseket. Csak ez sajnos nekem nem olyan egyszerűen megy, mint neki régen. Mikor megkérdeztem tőle, hogy milyen vagyok valójában, azt mondta, látja bennem azt a cserfes, mosolygós, kedves, életvidám lányt, aki kiskoromba voltam. Azt mondta, hogy benne is maradt még zárkózottság, ami talán mindig is az élete része fog maradni, amit el is fogadott. Olyan mintha a barátnőm is lenne egyben, de mégis egyre jobban féltékeny, irigy vagyok rá. A szüleim sokkal többre értékelik a bátyámmal együtt, mint engem. Mindig is kitűnő tanuló volt, megvan a középfokú nyelvvizsgája, ősztől egyetemre megy és lesz diplomája. Egyedül ő fog egyetemet végezni a családban, ezért különösen nagyra értékelik a szüleim. Lehet azért is, mert ők csak szakmunkást végeztek, és mindig is azt akarták, hogy az egyetlen jó tanuló a családban sikereket, nagy dolgokat érjen el az életben, ha már egyszer nekik nem sikerült. Bátyámra pedig azért néznek fel, mert sikeres a munkájában, megvan a jogsija, és sok mindenhez ért, csomó dolgot tud a világról, elég tapasztalt, és érett gondolkodású. Pedig nem volt annyira jó tanuló és csak egy szakmát végzett. Én meg úgy érzem semmit nem tudok felmutatni és nem értem el semmit még az életben. Mintha észre sem vennének, hogy én is a család tagja vagyok, folyton csak parancsolgatnak, és kb. 5 évesen kezelnek. Anyukám állandóan anyáskodik felettem, mindent a számba akar rágni, és nem látja, hogy már 20 éves vagyok. Apukám meg a bátyám, pedig csak elviselik a jelenlétemet, de nem szólnak annyira hozzám. A jelenlegi legnagyobb álmom, hogy érezzem, hogy szeretnek az emberek, élvezik a társaságomat, és teljesen elfogadnak. Meg persze egy párkapcsolat is jól jönne már. Van is egy srác, akivel pár hónapja folyamatosan leveleztünk, meg kétszer találkoztunk. Elmondtam neki a problémáimat őszintén, és azt mondta segít legyőzni, és elfogad. Szerelmes belém, de én nem igazán tudom mit érzek iránta. Fogalmam sincs mit kellene tennem,, hogy rám is felnézzenek és értékeljenek az emberek és ne csak azt a szerény, szürke, unalmas kisegért lássák. Szeretném elhinni a húgomnak, hogy még ott van bennem az az életvidám lány. Köszönöm, ha valaki elolvassa ezt a hosszú levelet és tanácsot ad!