Szerintetek mennyire fontos manapság a keresztelő, ill. szokás- e még babáknál vagy ez már a XXI. században inkább a gyermek későbbi döntése lesz?

Utolsó, és amikor már meg van keresztelve, hogy dönti el később? Engem is megkereszteltek baba koromban, felnőtt koromban meg mentem a paphoz, hogy kereszteljen ki, mire mondta persze, hogy "ezt nem lehet lemosni magadról" stb.

Szerintem mindneki válasszon magának vallást vagy épp legyen ateista, amikor már önálló, gondolkodó, tapasztalt és tanult ember. Akkor el tudja dönteni.

Engem nem keresztelték meg. Meg Anyumat és Apumat se, szóval nem "örököltem" vallást, sőt, nekem még a nagyszüleim sincsenek megkeresztelve. Egy kezemen meg tudom számolni hányszor láttam templomot belülről. De mindig támogatták abban, amit én szerettem volna, szóval alsós koromban lelkesen jártam hittanra, és mindenki nagyon örült neki. Aztán magamtól abbahagytam, és annak is mindenki örült. (Mi ilyen rohadt boldog család vagyunk.) És amikor hetedikben erkölcs és hittan közül lehetett választani, senkit nem érdekelt mire megyek. Amúgy erkölcsre.

Szóval szerintem nem szokás, a barátaim között is egy ember van akiről tudom h megkeresztelték meg elsoaldozott, sőt, számomra fura és ismételten is bármilyen 'keresztszülő', ha csak nem tündéri (ez egy utalás egy mesére). Én nem keresztelném meg a gyerekem, de én nem lettem vallásos. Agnosztikus lettem. Szóval ha ő szeretné majd, akkor hajrá. Felőlem Jehova tanúja is lehet, csak engem hagyjon békén vele. (:

Én ráhagynám a gyerekre, hogy később ő döntse el, melyik valláshoz csatlakozik, illetve melyikből mit fogad el, de ha egyik vallással, egyházzal sem azonosul, szerintem akkor is járhat jó úton. A fiam is megtalálta az övét, pedig csak névadója volt. Az én körösztanyám még felnőtt koromban is selypegve beszélt hozzám, és soha nem látogatott, vagy hívott meg magukhoz, bár barátságos udvariassággal (selypegő udvariassággal) fogadott, ha meglátogattam, utoljára a vőlegényemmel. Semmit sem vesztettem volna, ha nem kapom meg sem a keresztnevét, sem ő a rangot, hogy az én "kereszt"-em.

Volt keresztapám is. Nem, nem bántott, csak egy akkorát hazudott a családunknak, hogy mindannyian belepusztulhattunk volna. Nem rajta múlt, hogy egy egészen más személy több hónapos életkockáztató áldozata és óriási szerencsénk árán túléltük, amit túléltünk.