Mit csináljak, hogy megoldjam a családom gondját?

Ne aggódj. Majd egy nap sirva állit be a szüleidhez két bőrönndel a kezében, mellette a két siró gyerek...

Szerintem a legközelebbi hozzátartozókkal mindig jóban kell lenni. Kérdező, te ezzel nem tudsz mit kezdeni. A nővéred majd egy nap rájön, hogy elszúrta..

ami nem megy, azt ne erőltessük. Hagyjátok, éljék a külön életüket - ha rossznak tartanak titeket? minek erőltetni?

Szüleid találják meg az örömöt más tevékenységekben- nem lenne jó erőltetni az unokázást - abból is csak feszültség lenne. Segíts abban nekik, hogy érezzék jól magukat nélkülük. Olvasni, kirándulni - ha tudsz, néha tarts velük!

"Én mindig úgy gondoltam ,hogy a mi családunk nagyon szoros kapcsolatban van, de sajnos az utóbbi időben elfajultak a dolgok."

Hát nem ismerjük pontosan a tényeket, de én is úgy gondolom, mint a 6-os: ami nem megy, azt ne erőltessük: a nővérednek önálló élete van a családjával, lehet, hogy egyszerűen csak szeretnék élni a saját életüket és nem folyton nálatok lenni.

Elképzelhető, hogy anyukád pl. túlságosan beleszól a gyereknevelésbe - ez pl. gyakran szokott konfliktus forrása lenni.

Hagyjátok őket egy kicsit, éljék az önálló életüket - aztán majd megbékélnek...

Az a gyerek elsősorban a nővéred gyereke, és csak másodsorban az anyukad unokája.

Ezt kellene megérteni és elfogadni. Az anyukádnak már ott voltál te és ott volt a nővéred, volt alkalma kibabáznia magát, most inkább húzódjon kicsit hátra és élje a saját életét.

A nővéred felnőtt nő, képes döntéseket hozni az életéről, tiszteljétek meg annyival, hogy sem irányítható gyereknek, sem a férje bábjának nem nézitek, és komolyan veszitek amit mond, nem csak elintézitek a dolgot annyival, hogy biztos a férje beszéli tele a fejét. Nagyon idegesítő tud lenni ez a hozzáállás.

Nem írod le, mi történt, de nyilván valamivel megbántottátok őt, ha ez a helyzet ki tudott alakulni, de ahelyett, hogy megpróbálnátok szembenézni azzal, hogy ti mit rontottatok el a kapcsolatotokban, kikiáltjátok őt a szívtelen szörnyetegnek. Könnyen lehet, hogy a sértettsége eltúlzott, és az is lehet, hogy jobban is kezelhetné ezt a helyzetet, de ez már csak mérték kérdése, te viszont mintha az egész megbántódottságának alapját tagadnád, pedig biztosan van oka annak, hogy így döntött. Valaki, aki egy kicsit is szembenéz a helyzettel, nem úgy írja le a konfliktusokat, ahogy te tetted (ti jók vagytok, ő rossz, a férje főleg, és nem értitek hogy történhetett ez az egész), hanem pl. így: nem jövünk ki a nővéremmel, mert mi ezt és ezt várnánk tőle, ő pedig azt és azt, és nem tudunk megegyezni.

Nálunk a férjem szülei hajtogatták egy ideig, hogy irányítom a férjemet, kisajátítom az unokát (mert 1-2 évesen nem akartam, hogy heti rendszerességgel ott aludjon), és nálunk is volt nagy mosolyszünet, amikor nem találkozgattunk velük, a férjem sem, végül lassanként beletörődtek abba, hogy a döntéseinket mi hozzuk, és hogy a férjem felnőtt férfi, aki úgy éli az életét, ahogy ő akarja, ezzel párhuzamosan pedig mi is dolgoztunk rajta, hogy ellenségeskedés helyett megértsük egymást, így végül egészen konszolidálódott a helyzet, ma már jól elviseljük egymást, nincsenek nagy viták, mint régen. De ha nem mozdulnak el arról a pontról, hogy én a férjemet irányítő szörnyella vagyok, ő pedig egy szüleit elhagyó gonosz kisfiú, akkor sosem javultak volna meg a dolgok. Valahová nektek is mozdulnotok kell az álláspontotokról, mert ezzel a hozzáállással, ami az írásodból süt, nem lehet helyrehozni semmit.