Miért mondja mindenki, hogy a nagyszülők már felneveltek x gyereket, akkor ne féltsük a gyerekünket?

Ez nagy átlagban úgy értendő, hogy tud gondoskodni átmenetileg egy gyermekről, mert már kettővel is bizonyítottan jól bánt, hiszen felnőttek.

De ez kb sohasem igaz, vagy igazi érv, mert a körülmények (mint a tieitek) befolyásolják.

Pl. én sosem bíznám a volt óvónő nagymamámra a gyermekemet, hiába fit, mert gyermekkora két halálközeli élménye is az ő felelőtlensége volt.

De ugyanígy a gyermektelen nővéremre sem hagynám, aki az árokba kismotorozó gyereknek csak a hintaágyról tud kiabálni.

Minden embert e szempontból a saját ismereteink alapján kell megítélni, nem pedig ilyen közhelyekre hivatkozni sem a szülő, se nem a vigyázó részéről, mert igazából semmit nem bizonyítanak ezek a szólások.

Szóval nyugodtan te is tojd le őket.

Egy gyermekfelügyelet más és más 10 hónapos meg 6 éves korban. Valakinek csak az egyik megy (egyelőre).

Ez a téves feltételezés valószínűleg abból az analógiából ered, hogy ha Józsi már 3-szor ment kapura és 3-szor rúgott gólt, akkor inkább neki passzolom a labdát, mint Ferinek, aki még sosem lőtt kapura (pedig lehet, hogy ő Puskás...).

Én is nemegyszer hallottam már ezt, és szerintem sem érv. Nemcsak azért, mert nem mindenki jó szülő.

Az én anyósomék kedvesaranyosak, és valóban felneveltek egy gyereket, de egy fontos tényező mindig kimarad a sztoriból. Mégpedig az, hogy mikor ők utoljára neveltek olyan korú gyereket, mint amilyen most az unokájuk, az 30 évvel ezelőtt volt. Kiestek a gyakorlatból.

Sokszor teljesen téves elképzeléseik vannak, hogy az adott korú gyerek mire képes és mire nem. Pl. 15 hónaposan még turmixoljam össze neki a kaját, mert a darabostól megfullad, de a hat éven felülieknek való, apróalkatrészes játékot a kezébe adják, mert biztos elnézegeti már anélkül, hogy a szájába venné. És nem tájékozódnak, nem kérdeznek, mert ők már felneveltek egy gyereket, úgyhogy biztos úgy van, ahogy gondolják.

Azonkívül az sem nagyon fér a fejükbe, hogy ez a gyerek nem az a gyerek, mint aki az övék volt, hanem egy másik, ennélfogva másmilyen. Anyósom nem érti, miért mondom, hogy a gyerektől nem tudok nyugodtan elvégezni 20 percnyi házimunkát, mert az ő kisfiát egyévesen ha letette valahová, ott maradt, és nyugodtan elvolt magának. Na, az enyém meg nincs. Ha pár percig nem nézek oda, elindul felmászni a szekrényre vagy valami. Félek, ha otthagynám nála, nyugodt szívvel kimenne a konyhába panírozni, mert a gyerek úgyis mesét néz, de a gyerek közben abbahagyná a tévézést és magára rántaná az íróasztalt.

Nem utolsó sorban pedig: ők sem a régiek már, nem olyan fittek, nem bírják úgy a tempót. Egy togyogóval hajolgatnyi kell, görnyedni, guggolni, napi százszor odaugrani, utánakapni. Ők meg lassúak, kényelmesek, kicsit rozogák. Sokszor mikor jönnek látogatóba, a szőnyegre sem tudnak leülni hozzá játszani, mert épp fáj a hátuk.

16 hónapos a gyerek, már egy éve ácsingóznak rá, hogy hagyjam náluk, de eszemben sincs. Majd akkor hagyom náluk, ha már elég nagy lesz ahhoz, hogy értsen a szóból, és nem lesz teljesen önveszélyes. És akkor is rövid időkkel fogom kezdeni, fokozatosan, nem fogja rögtön mamánál tölteni a hétvégét.

Mert idióták és azt hiszik, hogy a tény, hogy a gyerek életben maradt és felnőtt, elég bizonyíték arra, hogy ők tudnak és JÓL tudnak gyereket nevelni.

Ennyi erővel a szüleim is hú de jó szülők mert lassan 30 vagyok és még élek, de mivel náluk nőttem fel, tökéletesen tudom, hogy egy hörcsögöt nem bíznék rájuk, nemhogy gyereket. Életben vagyok, de ez nem az ő érdemük hanem eleinte a szerencséé, később pedig azé hogy kivételesen nyugodt, csendes és szabálykövető gyerek voltam akit egyedül hagyhattak ovis korban is félnapokra anélkül hogy bajt csinált volna.