A nagymamámat nem érdekeljük, meg is mondta, anya mégis bújik bele. Ez normális?

Nagymamám sosem volt valami családcentrikus egyéniség, mióta emlékszem rá, mindig ő volt a család szomorú tagja, akit senki se ért meg, senkivel nem alakított ki különösebben jó kapcsolatot, kiskoromban sem szerettem vele lenni. Nem beteg, egyszerűen nem szereti a körülötte lévőket, semmit nem tud megbecsülni, ő az a tipikus, akinek semmi nem jó.

Manapság már jobban elfajult a helyzet. Több éve már hogy megözvegyült, mégjobban begubózott magának, elvan a saját kis világában, senkit nem enged be. Megmondta, hogy nem érdeklik az unokái (5 lány), mert semmirekellők vagyunk, "rongy qrvák" (nekem speciel világéletemben egy kapcsolatom volt, ami azóta is tart), soha nem lesz egy normális férfi az életünkben, amúgy sem lehet velünk értelmes dolgokról beszélni. Mikor ezt a szemembe mondta, eldöntöttem, hogy köszönöm, nekem itt elég volt belőle. A gyerekeire, anyára és a nővérére is azt mondta, hogy semmirekellők, mert ő elvárja, hogy kiszolgálják a korára hivatkozva. Elvárja, hogy amikor meglátogatjuk, takarítsunk nála, főzzünk neki ki a hétre, cseréljünk ágyneműt, függönyt, takarókat, törülközőt, mosogassuk el a heti mocskát, nyírjuk le a füvet az udvaron, kapáljunk, nyírjuk meg a rózsákat, a meggyfát, meg a kutya fszát is csináljuk meg, ha már kigondoltam, miközben ő ledől a nappalijában aludni, végig, még mi ott vagyunk. 2 mondatot is alig beszél anyáékkel (szó szerint).

De ha meg nem megyünk hozzá hétvégén, mert saját programunk van, azonnal kapjuk tőle a hívást, hogy hogyan képzeljük, ő nem tudja magát eltartani, miért nem megyünk és csináljuk meg a "dolgunkat" (idézem) nála. Elmagyaráztuk már neki, hogy nekünk is van saját életünk. Rengeteg benzinpénz elmegy a minden héten hozzá szaladgálással, plusz az időnk is. Vagy neadjisten dolgunk van. Ezért ha nem tudja magát eltartani, a legjobb megoldás az öregek otthona. De ha ezt felhozzuk, akkor is semmirekellők és hálátlan dögök vagyunk!

Anyának és a testvérének is mondtam már, hogy ez nem normális. Ha nem tud minket, vagy a munkákat legalább megbecsülni, akkor hagyják békén. Úgysem szeret senkit, meg is mondta nekik is. De jön a kifogás hogy "jaj, de anyám". Mikor ők, saját maguk is elmondják, hogy kiskorukban is ez volt, az apjuk nevelte őket nagyobb részben, mert akkor is leszrta őket.

Ha rajtam múlna, már a "rongy qrva" meg a "kit érdekeltek" szavainál megszakítottam volna vele a kapcsolatot.

Most mit tudunk tenni? Hogy lehet ebből a helyzetből a legjobban kijönni? Vagy ti mit gondoltok erről? Nagyon unalmas már mindkét fél "igazát" hallgatni.