A párom mamája nagyon nehéz eset. Sokáig tűrtünk, majd kiakadtunk, most a fél rokonság megorrolt ránk, mert rosszul bánunk a mamával. Mit tehetnénk?

Páromról és rólam annyit kell tudni, hogy 32 évesek vagyunk, külföldön élünk. Viszonylag sűrűn tudunk hazalátogatni Magyarországra, ilyenkor mindig meglátogatjuk a szülőket és a nagymamáját. A párom mondta, hogy a nagymamája nehéz eset, de azt hittem, hogy túloz, később viszont be kellett látnom, hogy kifejezetten finoman fogalmazott, mert a "nehéz eset" a közelébe sincs a valóságnak.

Van több unokája, azonban már egyik sem beszél vele, csak párom. A lánya (párom anyukája) megmondta, hogy egyszerűen képtelen elviselni az anyját, ha telefonon beszél vele is 3 perc alatt gyomorgörcse lesz tőle.

Nagyon számonkérő stílusa van, mindig mindenről tudni akar, mindig mindenhol ott akar lenni, ő az első. Rendszeresen csinálja, hogy ha tudja, hogy megyünk haza, beszervez magának valami programot, amihez természetesen mi is kellünk és ha esetleg nem érünk rá, akkor elhord minket mindennek, hogy erre sem vagyunk képesek és bármit kér tőlünk, akkor kifogást keresünk.

Példák:

A Tisza mellett van egy nyaralója, azt mondta, odaadja nekünk egy hétre (ez két éve volt). Ki szokta adni, így úgy voltunk vele, hogy mi is fizetünk neki, ne essen el ettől a pénztől, szüksége van rá. Tiltakozott, hogy neeem, dehogyis, hogy képzeljük. Megkaptuk a kulcsot, estére odaértünk, másnap reggel megjelent, hogy milyen jó, egy hetet velünk lesz. Mindketten teljesen padlót fogtunk, hogy ugye ezt nem gondolta komolyan? De, de ne aggódjunk, nem mászik ránk. Párom azonnal pakolni akart, hogy elmegyünk, én mondtam, hogy legalább egy kicsit bírja ki.

Nem is tudom, miről beszélgettünk, mama odajön, hogy tessék, miről van szó? Mondjuk neki, hogy semmi. Reakció: a semmiről nem szoktak beszélgetni, miről beszéltetek? Na? Miről van szó? És ezt végig így, ebben a stílusban. Nem telt el 3 óra, párom közölte, hogy köszönjük, de ebből elég volt. Eljöttünk.

Tavaly szeptemberben mentünk haza. Befizettünk egy három napos wellnessre, majd onnan az unokatestvéréhez mentünk, szintén két éjszakára. Előtte egy héttel hívott a mama, hogy akkor csütörtökre megrendelte a költöztetőket. Nem is értettük, hogy miért vagy minek? Mire közölte, hogy talált másik albérletet és mivel úgyis megyünk haza, segítünk neki. Párom nyelt egy nagyot, mondta, hogy csütörtökön nem jó, maximum péntek. Megint kezdődött a szokásos műsor, hogy mi milyen szemetek vagyunk, meg nincs szívünk, hogy ő ezt egyedül csinálja, de ezt olyan hangon, olyan stílusban, mintha mi hagytuk volna cserben az utolsó pillanatban.

Amikor mentünk hozzá, tele volt a csomagtartó a bőröndökkel, két heti ruha stb. Közölte, hogy a nem tudom kinek el kell vinni egy csomagot. A csomag elfoglalta volna az egész csomagtartót, mondtam, hogy ne haragudjon, most nincs helyünk. Miért, mi van a kocsiban? A bőröndök. Hát az senkit nem érdekel, és röhög hozzá!

Legutóbb nem tudtunk ott aludni nála, mivel időpontom volt Magyarországon magánorvoshoz. Közöltük vele, hogy csak pár órát maradunk és megyünk tovább. Erre flegmán odavetette, hogy persze, mindig minden rólam szól. Soha nem konfrontálódtam vele, de akkor emelt hangon megkérdeztem, hogy mivaaan? Ismételje meg legyen szíves!

Közölte, hogy majd ha tudok normálisan beszélni vele, akkor. Most nem beszél velem, mert ideges vagyok.

Na, ennél a pontnál kijött belőlem minden, hogy mindig segítettünk, de ha valami nem úgy van, ahogy ő elképzeli, akkor mi vagyunk a legnagyobb szemetek, ennek ellenére mégis mi vagyunk a rokonságban az egyetlenek, akik hajlandóak egyáltalán segíteni neki, mert mindenki más elzárkózik előle. Na vajon miért, nem is csodálkozom rajta.

Annyira ideges lettem, hogy nem tudtam vezetni, holott 10 éve van jogosítványom. Közöltem, hogy én itt befejeztem, párom akkor jön, amikor akar, én majd megvárom a közeli áruházban, vagy kávézóban, ide többet be nem teszem a lábam. Párom kontrázott, hogy ezek után ő sem jön. Elég volt.

Azok, akik rá se nyitották az ajtót évek óta, azok magyaráznak most nekünk, hogy mi lesz a mamával. Mondjuk ők kicsit könnyebben látogatnák, de eddig sem tették, a fent leírtak miatt.

Hozzáteszem: bármikor megyünk haza, viszünk neki rengeteg tartós élelmiszert, hogy legalább ennyivel is segítsünk neki, de ezzel is volt gond, hogy számonkért minket, hogy miért csak ennyi?

Besokalltunk mindketten. Folyamatosan csörget minket, mert amúgy hívni nem hív, mert az drága (nekünk nem, nálunk kolbászból van a kerítés meg aranyból a wc...).

Tanácsot kérnék a hasonló helyzetben lévőktől, hogy a nagy levegő és a távolság kivételével mit lehet tenni?

Sajnos hiába beszéltünk vele korábban többször, akkor még a lánya is próbálta, egyszerűen nem érti, hogy mi a baj a viselkedésével.

Köszönöm előre is a tanácsokat és elnézést, ha kicsit össze-visszaság van.