Hogyan válhat valakiből magabiztos, erős, lelkes ember, ha egész gyerekkorában elhanyagolták, nem nevelték, nem adtak neki semmilyen visszajelzést?

Hát én megértelek kérdező!

Én is úgy vélem, hogy sokkal könnyebb haladni egy támogató, biztató, segítő közegben, családban, mint gyerekként egyedül jó példák és útmutatások nélkül.

De magadban kell megoldásokra lelned akkor és próbálkoznod, hátha rálelsz a saját utadra.

Sajnos ismerős a sztori, nem könnyű rávennie magát az embernek hogy manapság bármi felé is lelkesedjen, amikor azt látja, hogy úgysem halad előre stb, de keresni kell a lehetőségeket és a sírás valóban nem segít.

De, tudsz így élni és élned is kell, mert valamiért leszülettél és az a feladatod, hogy megkeresd, hogy célt és értelmet találj az életednek.

Ha pedig adni szeretnél a világnak, akkor próbálj meg önkénteskedni valahol és az nagyon jó érzéssel fog eltölteni, amikor segíthetsz másoknak, de akár nyitott szemmel járva ezt az utcán, vagy bárhol is megteheted, ahol segítségre szorul valaki. Olyan meg nincs, hogy nincs miből, mert nem csak pénzzel lehet valakin segíteni, de egy jó szóval, vagy azzal, hogy a szétgurult cuccait segíted összeszedni, vagy babakocsit felsegíteni a lépcsőn vagy akármi, lásd meg a lehetőségeket, hogy segíthess másoknak és meglátod, azzal magadon is segítesz és az önbecsülésednek is jót fog tenni!

Az, hogy szeretnél adni a világnak, már egy jó jel és lehet, hogy ez az utad, amit keresel, próbálj adni ahogy tudsz!

Nem kell mást hibáztatni a saját tehetetlenséged miatt.

Édesapám meghalt, mikor 3 éves voltam, anyám vendéglátóban dolgozott, nagyanyám és dédanyám "neveltek". Aztán anyám újra férjhez ment, elköltözött, én maradtam nagyanyámmal. 12 múltam, mire "végre" anyámékhoz költözhettem, addigra már lett egy féltesóm is. Soha egy jó szót nem kaptam, kamaszkoromban jóformán háztartási alkalmazott (bár inkább rabszolga, mert fizetést nem kaptam érte) és ingyen bébicsősz voltam. Én jártam bevásárolni, takarítottam - ami soha nem volt jó, mindig csak belekötöttek (főleg nevelőapám). Tesóm már 5 évesen is úgy beszélt velem mint egy darab xarral. Gimi után szerettem volna nyelvet tanulni, de semmiben nem támogattak, ők találták ki, hogy nekem milyen szakmát kéne tanulnom. Mikor otthagytam a sulit még az első év vége előtt, ultimátumot kaptam, hogy 2 héten belül legyen munkám vagy mehetek a híd alá. Találtam munkát.

A fentiek mellett mindentől függetlenül mindig is voltak barátaim, volt társasági életem és voltak kapcsolataim is - mert ÉN úgy akartam. Nem volt időm az önsajnálatra.

A munkahelyemen aztán megismertem a jelenlegi páromat, akivel több mint 30 éve együtt vagyunk, felneveltünk 3 gyereket. Majdnem 50 éves koromban szereztem diplomát, mert akkor nyílt rá lehetőségem. Anyámat jó, ha egy évben 2-3x látom, meg néha beszélünk telefonon, de azt sem szívesen teszem.

Tessék szépen megrázni magad és kezdd el élni végre a SAJÁT életedet, és ne a múlton rágódj, főként pedig ne hisztizz, ne nyávogj, ne siránkozz. Fejezd be mások okolását, felnőttként már csak és kizárólag TE tehetsz magadért. LÉPJ TOVÁBB!