Ti meg tudnatok bocsajtani apukatoknak ha 30 evig egyaltalan nem törődött volna veletek?

Megbocsájtani lehet, de elfelejteni nem.

Amúgy meg mindegy, hogy döntesz, ez a kapcsolat már sosem lesz olyan, mint amilyen lehetett volna.

Kábé olyan lesz, mintha a szomszéd bácsihoz mennél át beszélgetni. Vagy még olyan se. Nincs közös múltotok, közös élményeitek. Idegennek fogod érezni. Tapasztalat.

(esetemben csak 2-szer 5 év maradt ki, és ez meg is látszik sajnos, sosem lesz olyan igazi apa-gyerek kapcsolatunk már)

Én sem foglalkoznék már vele. Amúgy meg miért kérdés ez? Megkeresett, mert rájött. hogy öreg, és nincs aki ápolja?

Amúgy meg mindegy is miért, ha előkerült, én azzal kezdeném, hogy először is fizesse ki anyukámnak az elmaradt gyerektartást, és majd utána -esetleg- beszélhetünk.

(Ha felnőttem apa nélkül, felnőtt koromra megszoktam ezt, és már nincs szükségem apára. De ez én vagyok :-))

Nem lenne mit. Mármint nyilván nem lenne rossz, ha rájönne, hogy minimum csúnya dolog másokat késsel fenyegetni, de én ezt feldolgoztam nélküle, pszichológussal. Nekem nem volt szükségem rá ahhoz, hogy ezt rendbe tegyem magamban. Ha neki kell a bocsánatom, sajnálom, azt elhasználtam magamra.

Régen úgy voltam vele, hogy leüvölteném a fejét, ma már csak bosszantana, mint egy telemarketinges.

Nem. Semmiért sem. Neki sem, másnak sem. Én soha nem tudok és nem is akarok megbocsátani, nekem sem bocsátott soha senki, semmiért. A legkisebb hiábimat is évekig felemlegették és hozzáfűzték a többihez: "még ezt se tudod ...."

A megbocsátás Isten dolga, nem az enyém. Aki egyszer gonosszá lett a szememben az az is marad örökre. Mint a mesebeli lányon, úgy rajta ragad a sár: örökre.

Semmit nem tesz jóvá, csak önáltatás az egész és fölösleges időhúzás.