Miért nem nézik egyesek jó szemmel, ha a gyerek kap lakást a szüleitől?

Számomra ez a felelősségteljes gyermekvállalás egyik alapkövetelménye: hogy ne csak addig kelljen és addig viseljem gondját, amíg kiskorú, hanem annak tudatában vállaljam be, hogy megvan a tőkém elindítani az életben adósság nélkül és anélkül, hogy földönfutó lenne vagy bárkinek ki lenne szolgáltatva. Mikor látom azokat a gyerekeket, akiket a szüleik csak 18 éves korukig "szeretnek" kinyílik a zsebemben a bicska. Égne a képem és megszakadna a szívem, ha a gyerekemnek végig kellene dolgoznia a fiatal éveit, hogy 30 éves korára legyen hol laknia, akkor is jobbára csak hitellel a nyakán. Vagy más sz*rában nyomorognia és fizetni a bérleti díjat... Esetleg csak ezért valakivel összeházasodni,mert én nem voltam képes 30-40 év munka után letenni az asztalra ennyit, főleg a férjemmel együtt, csak elherdáltam meg feléltem meg minden fontosabb volt.

Ehhez képest folyamatosan van egy rosszmájú megjegyzés ismeretségi körben, hogy az ilyen gyerekek el vannak kényeztetve, nem becsülik a pénzt, nem úgy, mintha maguk hajtották volna ki, és a többi. Szerintem ez pontosan olyan alapkövetelmény, mint az, hogy ruhát tudsz adni a gyerekedre és meg tudsz teremteni neki egy olyan otthoni környezetet, ahol nyugodtan tanulhat és szerezhet valami jó végzettséget.

Tudom, milyen mindenféle támogatás nélkül kikerülni a nagyvilágba. Végignéztem a férjem történetét az anyjával, aki a végére kiérdemelte magának azt a címet, hogy már csak a hagyatéki tárgyalást várjuk. Ha nekem nem lett volna lakásom, amit a családi házból vettünk, amiben a szüleimmel éltem gyerekként, lehet, hogy nem is mertem volna soha az életben bevállalni gyereket. Méltatlan és szánalmas, hogy egyes szülők azt tartják jónak, hogy a gyerekük ugyanúgy kínlódjon, ahogy nekik kellett, mert "dolgozz meg érte, az a tiéd" és társai... Ilyen lakásárak mellett, ebben a világban? És egyesek még úgy is csak ülnek a vagyonukon, hogy lenne módjuk adni. Minden feltételhez kötött, egy ismerősünk például úgy engedte be a saját gyerekét a házba, amit az anyjától (a gyerek nagymamájától) örökölt, hogy végig a nyakára járt és terrorizálta. A gyerek egy szöget nem verhetett be a falba, mert végig az anyja nevén maradt. Annyira nem bízott a saját fiában, hogy 1/1-es ingatlanként haszonélvezet nélkül ráirassa, pedig ha valaki, akkor az a gyerek bőven megérdemelte volna és mindig rendes volt az anyjával. A legtöbb, amit szerencsétlen elért, hogy az anyja valami 1/8-ados tulajdonrészt rá akart iratni a talán 20 milliót érő sufnis kis panelból, ami alig volt 25 négyzetméter. Na, az ilyeneknél megy fel bennem a pumpa. Meg mikor otthon a gyerek nem viselkedik jól és a szülő azt vágja a képébe, hogy "amíg az én levesem eszed, neked itt nincs szavad és ha nem tetszik, el lehet menni". Egyesek önként üldözik nélkülözésbe a saját gyereküket...

És akkor nem elég, hogy ilyen undorító emberek élnek, még azt szólják meg, aki feltételek nélkül ad és oda mer ajándékozni a gyerekének teljes mértékben egy ingatlant, miután megszerezte a diplomáját és tud rendesen pénzt keresni és elfogadja, nem a kutyája meg a kisbabája többé, hanem egy felnőtt nő, akinek igényei vannak és saját kis élete. Nem értem, egyeseknek mi ebben az elkényeztetés. Szerintem egy ilyen szülő csak megtette, amit egy szülőnek meg kell tennie, ha már világrahozott egy életet, aki hiába lesz esetleg 18,jóval tovább függ tőle anyagilag mindenképp. És egyáltalán nem élvezi ő sem és a szülő sem. Ez nem szeretet kérdése, ez inkább kötelesség.