Anyukák, ezt valaki képes megmagyarázni?

Már felnőtt vagyok, de édesanyámnak van egy szokása, ami nem múlt el azzal, hogy külön költöztem. Hiába kérdeztem rá, hogy miért, erre nem kaptam választ. Úgy láttam, nem tudja szavakba önteni, nem tudatos neki az oka. Talán valaki más meg tudja magyarázni:

Ha olyan filmet nézek, ami kicsit borúsabb témával foglalkozik, azt gondolja, valami bajom van. Ha olyan könyvet olvasok, amiben a főszereplő egy áldozat, aki kitör helyzetéből és a történet a küzdelméről szól, szinte megijed, hogy miért kell nekem olyan könyv, amiben valakit bántottak? Már semmilyen könyvről vagy filmről nem tudok beszélgetni vele, pedig nem horrort nézek. Mindent levetít rám. Rossz, hogy nem tudom megosztani vele, amikor egy könyv nagy élményt okoz. Sok történet indul valamilyen bajjal, amit meg kell oldania a szereplőknek. Az egyik kedvencem egy kisgyerekről szól, aki azt dolgozza fel, hogy elveszítette a bátyját. Nagyon szépen bemutatja a gyerekek lelki világát. (Imádom a gyerekeket) Szomorú, igen, meg is könnyeztem, de attól még egészségesnek tartom magam. Ha otthon elmondanám, hogy olyan könyvet olvastam, ami egy tragikus halállal indul, anyám idegbajt kapna, hogy biztos valami lelki bajom van. Egyszer már azt is megkaptam, hogy "te semmi vidámat nem nézel??" Igaz, hogy kevés vígjátékot tudok igazán értékelni. Az amerikai vígjátékokban számomra legtöbbször túl gyors a cselekmény és túl sok az erőltetett szövegelés. (Természetesen van, amit szeretek, de nem sok.)