Csak én fujom fel, vagy tényleg mérgezi a lelkem?

Anyámról van szó. Közeleg a karácsony és hamarosan vendégségbe jön hozzánk (felnőtt vagyok mar, anyuka magam is) és elég ellentétes érzések kavarognak bennem.

Gyerekkent egyedül nevelt, igaz, a nagyszüleim rengeteget segítették, de mégis csak maga volt, nem mondom hogy nem lehetett nehéz neki. Mindent próbált ez mellett megadni és valahol értem, hogy magasra tette a lécet: tanulásban viselkedésben is, ugyanakkor szociálisan nagyon gyengének érzem magamat, sajnos rossz példát mutatott: mindenkivel folyton összeveszik, folyton megsértődik, többnyire mindent támadásnak vesz ha szólnak neki valamiért, szinte csak kritizál, nem képes meglatni az élet apró szépségeit, a negatívat viszont bőségesen megtalálja. Mindig van egy olyan szomszédja, akit egy kanál vízbe meg tudna folytani, és válogatott cifra kifejezésekkel illet (én meg hallgathatom legalábbis amig meg nem unom és rárakom a telefont). Barátai nincsenek is,mert azokra is rég megsértődött valamiért, nem jár sehova, csak a szűk családi körben mozog.

Szóval ebben a szellemben nevelkedtem, amit én próbálok felnőttként magam nem elkövetni, az ellenkezője lenni. De akár egy telefon beszélgetés (mert persze azt elvárja, hogy minden nap jelentkezzek be) is rettenetesen leszívja az energiámat, amikor épp olyan napja van.

Legutóbb pl. meséltem neki, hogy kislányom szülinapjára meghivtam a férjem rokonait, és sokfős ebéddel készültem még a torta és sütemények mellett, amiért én nagyon büszke voltam magamra, gyerek mellett, munka és házimunka után, félig betegen még volt mindenre erőm... Kérdezi, mi volt az ebéd, mondtam, hogy egybe sült fasírozot, erre ő, hogy jaj hát az nem valami laktató, főleg nem a férfiaknak.

Most 3-4 napot lesz nalunk de az ilyen és ehhez hasonló beszólásaira nagyon vissza kell fognom magamat, hogy ne ugorjak.

Közben meg totál hálátlannak érzem magamat, várom is hogy jöjjön meg nem is...

Dilemma...