Vajon miért viselkedett így anyám kiskoromban?

"Egy óvodás gyeretnek ha szétvágódik a térde alap, hogy nem futtatják tovább, hanem bebetadinozzák és bekötik a sebet aztán hagy pihenjen."

Ez ma lehet, hogy így van, ezelött 15-20 évvel senkinek nem jutott eszébe ekkora cirkuszt csinálni egy horzsolásból.

#8 egy ovisnak kábé ugyanez az érzés :)

Nem vehetjük egy lapra egy ovis sérülését egy felnőttével. Gyerekkoromban attól bőgtem, hogy simán megbotlottam és elestem. (Nagyapám meg csodálkozott, hogy jééé de elferdült a templom tornya, akkorát rengett tőlem a föld. Én meg elfelejtettem az iménti "tragédiát", és figyeltem a templomot, hogy megferdült-e a tornya :D)

Tavaly meg leestem a lóról, és eltörtem a karom. Az ahhoz képest nem volt akkora trauma :)

Nem tudni, mekkora mértékű sérülésről volt szó. Ha csak felhorzsoltad vagy megütötted magadat, akkor maradni kellett volna, anyád megvigasztal, ösztönöz és mész vissza sportolni, majd egyre nagyobbként egyre kevesebbet vigasztal. Ha ez volt, akkor azt ő eléggé érzéketlen módon tudta le, mert nem segített téged hozzá a nehézségek elviseléséhez.

Ha ezek a sérülések nagyok voltak, akkor be kellett volna látnia, hogy azok miatt nem hiszti van, és szintén vissza kellett volna vinnie téged.

Édesanyád valamiért szégyellte a kudarcodat/fájdalmadat és ezzel nem akart újra szembesülni vagy ő ezt a nevelési módszert tanulta el a szüleitől.

Ez a feladás anyád oldalán másban is megvalósul?

Bennem is megmaradtak ezek a dolgok kiskoromból. Igaz nem edzés miatt, de hasonló szerető, meleg szívű szipirtyó volt az anyám.

Ezek mind nagy nullák.

Én is akkor jöttem rá, amikor anya lettem. Nem lehet így bánni egy kicsi gyerekkel!

Hát... nem tudom, minket (hárman vagyunk tesók) mindig így neveltek. Ha elestünk, akkor max odaszólt, hogy nincs semmi baj, játssz tovább. Ritka volt az, hogy odajött volna gügyögni, hogy jajj, szegénykém, menjünk haza, bibis lettél. A bátyám a kéztörése után felpattant és játszott tovább, 24 órával később mentek dokihoz, amikor nem javult.

Öcsém is van, vele is ugyanez volt (nagy a korkülönbség, így emlékszem rá). Ha elesett a kavicsos játszótéren és beleállt pár kavics a lábába, akkor ült ott, nézett engem/anyámat (attól függően ki volt vele) és gondolkodott rajta, hogy megéri-e bőgni és hazamenni vagy játsszon tovább :D Mindig a játék mellett döntött, majd otthon lefertőtlenítettük a horzsolást.

Szóval nem igazán értem mi a baj. Arra próbált rávezetni, hogy ne egy miniatűr seb miatt sírj.