Mérgező/bántalmazó szülővel mit lehet kezdeni? Tényleg az elköltözés, elmenekülés az egyetlen megoldás?

15 éve jött össze anyukámmal a nevelőapukam és azóta nevel engem és a nővérem(előző házasságból), majd később megszületett a kisöcsém, aki már a kettejük közös gyereke. Eleinte, már amire kiskorombol emlékszem, minden rendben volt, szerettük a neveloapamat, jól megvoltunk. Minél nagyobbak lettunk, annál jobban jöttek elő a gondok.

A nevelőapám pánikbeteg, ami miatt van egy egyedüllét fóbiája, mindig “vigyazni” kellett rá, mindig kellett mellé valaki, mert csak úgy érezte jól magát. Emiatt gyakran hianyoztunk az iskolából, édesanyám a munkahelyéről. A nevelőapám ezidő alatt dolgozott, de oda is valakinek kisernie kellett, illetve mivel vállalkozott, ő döntötte el, hogy mikor mennyit dolgozik, nem is vitte soha túlzásba. Emellett még nárcisztikus, makacs és nagyon szereti bántani(verbálisan) a körülötte lévőket. Mindenért beleköt az emberbe, sajnos nem lehet neki jót csinalni. Hajlamos az érzelmi zsarolasra, ha éppen nem úgy szeretned csinalni a dolgokat, ahogy ő azt elvárja.

A középsuli utolsó éveit estin kellett vegigcsinalnom, mert ő rá felügyelni kellett és elég hamar be kellett segítenem a vallalkozasaba és nehéz lett volna munka mellet napközben bejárni az iskolába. A nővérem kb. két éve menekült el itthonról külföldre, vele nagyon rossz volt a viszony, mert ő sosem hagyta magát (nem is tartja a kapcsolatot azóta), majd anyukám kb. 1,5 éve költözött el és adta be a valopert. Én és a kisöcsém élünk meg együtt a neveloapammal. Itthon és általánosan mindent én intezek, takarítás, főzés, mosás, bevasarlas, számlák és ezen kívül ugye dolgozom(szinte már teljesen átvettem) a családi vallalkozasban, ügyfelekkel egyeztetek. A takaritasban segít az öcsém is.

Ezekkel a dolgokkal nem is lenne bajom, tudom vállalni őket, de emellet sajnos nem egyszerű az élet a neveloapammal. Magánéletem nem nagyon van, nem is nagyon volt azelőtt sem. Ha mégis elenged valahova néha, akkor is hamar haza kell ernem, gyakran hív telefonon, és persze nekem végtelenül hálásnak kell lennem, amiért elmehettem mondjuk egy koncertre. Barátnőm nincs, nem nagyon van lehetőségem ismerkedni, illetve idom se nagyon lenne rá.

Fizikailag sosem bántott minket(egyszer kaptam tőle egy pofont kisebb koromban), de annál durvább volt a lelki terror, a zsarnokoskodas. Sosem érdekelte hogyan érzek, mit szeretnek csinalni, mindig magával foglalkozott, csak neki lehettek problémái. Ha meg is hallgatott, ő biztos hogy rá tudott kontrazni valamivel, hogy neki meg rosszabb volt és az én bajom semmi az ovehez képest.

Sokat kellett hazudnom miatta, sokszor kellemetlen helyzetbe hozott. Lehet, valahol az én hibám, hogy idáig fajult a helyzet, mert mivel jobban szeretem kerülni a konfliktust, sosem szóltam semmiért, mindig meghúztam magam és mindent úgy csináltam, ahogy ő azt mondta. Mindig jo tanuló voltam, ami persze csak az ő érdeme és ezért is hálásnak kell lennem és hogy milyen jo nevelést kaptunk tőle. Soha nem mertem kiállni magamért és amúgy is értelmetlen vele bármiről is vitába szállni, mert mindig ő jön ki győztesen, neki van igaza.

Nagyon gyakran sértődik meg dolgokon, olyanokon amin egy átlagos ember nem akadna fenn pl.: “Miért nem hívtam fel amikor elindultam haza az iskolából?” vagy olyan dolgokon, amit egyszer megbeszeltunk, majd elfelejti hogy már megbeszeltuk és utána kérdőre von és veszekszik, hogy miért csinálok dolgokat anélkül hogy vele egyeztetnék.

Én szolgálom ki otthon, elé kell tenni az ételt, mert nem csinálja meg magának. Konkrétan nem csinál itthon semmit.

Szeretnék már függetlenedni, hogy ne mondjak meg nekem, mikor és mit csinalhatok és ne kelljen a hisztit es az alazast hallgatnom.

Sokat idegeskedek és szorongok, főleg ha tudom, hogy megint talált valami okot amin rágodhat.

Kb. ez a lényege a sztorinak, de még bőven tudnék miről írni.

Már sok helyen utána olvastam és mindenhol azt írtak, hogy az ilyen ember nem változik soha és hogy minnél hamarabb le kell lépni minnél messzebbre és elfelejteni, ahogy már megtette a nővérem és anyukám is. A kérdésem az lenne, hogy ez tényleg így van, ez az egyetlen opció vagy esetleg van más megoldás? Nehezemre esne itthagyni őt, nincs hozza szívem, biztos gyötörte a lelkiismeretem.

Köszönöm, hogy végigolvastad!

19/F