Amióta anyukám megismerkedett az élettársával, az életem romokban. Miért csinálja mégis minden családtag és mások is, mintha nem amiatt lenne?

15 éves koromig kitűnő tanuló voltam, de tényleg nagyon komolyan.

Amint megismerkedett anyám a barátjával és a lakásunka költöztette, egyből buktam, aztán mégegyszer és végül ki is rúgtak, mert én már az a generáció vagyok aki 16 éves koráig volt tanköteles...

Azért történt ez mert egy nárcisztikus energiavámpír az illető, aki folyton szekál, mindenbe beleszól és a konfliktus kerülés sem megoldás, mert Ő akkor sem hagyja abba.

Amint elköltöztem, le tudtam érettségizni estin, meg felvettek egyetemre...

Van kettő volt felesége a csávónak, illetve két vér szerinti gyereke is, de egyik sem hajlandó vele beszélni sem.

Nagyon messziről elkerülik, az egyik azért ment el az országból, mert nem érzi magát jól egy országban az apjával, a saját bevallása szerint.

Anyukám agya pedig teljesen át van mosva... A csávó szóban folyamatosan ledominálja és bármit eltűr neki. Viszont másokat meg amióta ez tart, anyukám is próbál hasonló módon elnyomni és piszkálni, ahogy ez az ember mindenkivel, vagy legalábbis a legtöbbekkel teszi.

De családi összejöveteleken teljesen más arcát mutatja.

Sajnos a nagyszüleim is, illetve a tágabb család, akik sosem töltöttek el vele egy egész napot, eléggé rajonganak érte.

Engem meg lenéznek a 15-18 éves kori iskolai teljesítményem miatt, még a mai napig felhánytorgatják.

És úgy tesznek mintha a fentebb leírtak fényében nem lenne teljesen egyértelmű, hogy az egésznek az az oka, hogy egy ilyen emberrel voltam minden nap összezárva.

Mivel akkoriban amúgy eléggé depressziós voltam, hiszen otthon úgy bullyingoltak mint azt iskolában szokás, nem tudtam szociális fronton sem jól tejesíteni az iskolában, ezért ott is el kezdtek szekálni, ami miatt öngyilkossági kísérletem is volt és ezt a mai napig nem tudja senki, a családomból.

Egyszerűen történhetett volna az orruk előtt is, talán akkor sem veszik észre, mert minimálisan sem érdeklődtek soha a lelkiállapotom felől.

Hogyan tudnám ezen túl tenni magam?

Az a baj, hogy a családommal nem tudom megszakítani a kapcsolatot, mert szeretem Őket.

Egyszerűen a kiskori emlékeim miatt, annyira kötődöm anyukámhoz, hogy még ma is megtennék érte szinte bármit.

Csak az a baj, hogy az a személy már nem létezik, annyiszor szembe köpte már az egykori énjét.

Pszichológusnál és csoportterápiáján is voltam már a problémáimmal.

Az a “baj”, hogy túl normálisnak találnak, meg például csoportterápián a többiek sokkal súlyosabb gondokkal küzdöttek tényleg.

Meg az nem sok mindenre jó, ha egyoldalúan szidok egy olyan személyt akit a pszichológus nem is ismer, nem tud róla semmit, meg nagyon komolytalannak is érezném, így nem tudok ezekről annyira beszélni.

Amúgy valamennyire segítettek a terápiák, de az a baj, hogy random előjönnek emlékek, amik nagyon rosszul érintenek. És ezek mindenféle szituációban jönnek és pár másodpercig vagyok “rosszul” tőlük, de olyankor amikor van sokkal hosszabbnak tűnik, szinte végtelennek.