Most akkor normális vagy nem normális?

Nem fekete-fehér ez a kérdés.

Először is: a 40 éves férfinak van-e családja? Mert az viszont beteg szülők mellett sem normális, ha valaki azért nem alapít családot, mert a szüleit ápolja. Azt el tudom fogadni, hogy valakinek véletlenül így alakult a sorsa, és párkeresésnél ez akkora hátrány a nők szemében (meg esetleg egyébként sem egy sármos fickó), hogy nem talált társra.

De sajnos, azt kell mondanom, esélyes, hogy az ilyen férfinak inkább kibúvó ez, hogy miért nincs párja.

Nincs ezzel baj, fel lehet vállalni az agglegénységet is, de ne fogjuk a szülők ápolására.

Konkrétan ismertem olyan nőt (akinek férje és egy gyereke is volt), akinek édesapja valóban kőkeményen ápolásra szorult. Munka után azonnal rohant hozzájuk, hogy anyukáját felváltsa. Az utolsó 6 évben már pelenkázni kellett az édesapát. Minden este együtt fürdették. Ez valóban kőkemény élet volt, de egy toleráns férj mellett működött a házassága és szépen felcseperedett a fia is. Bár még itt is azt mondom, lehetett volna lazábban kezelni ezt. Szerintem 50 éves simán lehetett a hölgy, mire édesapja elhunyt.

Tehát nem lehetetlen szülő ápolása mellett sem családot alapítani és gyereket felnevelni.

Nekem apukám (én 30eves vagyok) 58eves.

10eves koromban váltak el anyamtol, apám felőli részről egyke gyerek vagyok.

Apum a válás után visszament a szülői házba, és mire feldolgozta volna a válást (ami nem volt egyszerű menet, anyám elvett apamtol mindent, aki odaadta anyámnak csak hogy én ne szenvedjek hiányt címszóval).

Szóval ide oda jutott volna,hogy lépjen, addigra tatam rákos lett. Utána meggyógyult, de addigra a nagyszüleim úgy beleoregedtek, hogy kellett nekik a segítség a mindennapokban (főleg H voltak állatok stb.). Így apum nem költözött el végül soha.

3eve meghaltak a nagyszüleim egymás után, és apum azóta teljesen egyedül van. (Szociális élete van, párkapcsolata nincs).

Én úgy látom, hogy semmi önbizalma nincs már ismerkedni és valamilyen szinten fél is a noktol. Hiába próbáltam osszeismertetni mással, nem akarja.

Nekem úgymond ez szar, és nagy teher van emiatt és amiatt hogy egyke vagyok a vallamon (nem koltozok messze tőle, naponta 2x felhívom, járunk hozzá heti 3x és mindenben rám tud támaszkodni).

De ettől függetlenül H így alakult az élete, a legjobb ember akit ismerek és nélküle sehol nem lennék.

Mindenkinek más az életútja, semmi nem normális vagy éppen nem normális.

És ha valaki nem tudja elfogadni az elején a másikat, azzal jobb nem is kezdeni.

"És mi a férfi célja az életben? Ápolni a szüleit és otthon lakni? Ez milyen élet?"

Pontosan a magadfajtáról beszéltem a 19. válaszomban. Nincs elég eszed ahhoz, hogy felfogd, hogy nem te állsz a világ közepén, nem a te igényeid a standard, és nem mindenkinek ugyanazt jelenti a jó élet, mint neked. Ahogy neked például a férjed/feleséged, a gyerekeid, esetleg a legjobb barátaid vagy valaki más, ugyanígy lehet, hogy valakinek a szülei jelentik a legtöbbet a világon. Nem értem, miért fáj az neked, ha valakinek nem ugyanolyan prioritásai vannak, mint neked.

Engem akkor zavar, ha egy férfi a szüleivel él 40 évesen, ha elvárja, hogy a szülei valamilyen szinten gondoskodjanak róla, ha ez fordítva van, ő segít a szüleinek, akkor inkább plusz pontot kap, egyáltalán nem zavar, inkább támogatnám is benne.

30/N