Milyen egy jó apával felnőni?

Relatív, hogy kinek mi a jó apa.

Az én apám alkoholista volt mikor kicsi voltam, de leszokott róla. Ez volt olyan 4 éves koromig, aztán ha visszagondolok nekem jó viszonyom volt vele és nagyon szerettem. Ahogy kezdtem felnőni belecsöppentem a tudatba, hogy pánikbeteg és depressziós is, ami miatt sokszor nehéz vele szót érteni.. vannak időszakok amikor nem figyel rám hiába beszélek neki, vagy lehurrog mert olyan kedve van, de emellett mindig nagy figyelmet fordít rám. Ha nincs rossz passzban jön hozzám beszélgetni, megölel stb. Nekem így is jó az apukám, hiába kicsit “hibás” :D A szeretet a lényeg 🥰

Gyerekként mesét olvasott minden este, nevettünk lefekvés előtt sokat, mert mindig átköltötte József Attila altatóját az én nevemre. 1000. alkalommal is vicces volt.

Büszkélkedett velem a barátainak, munkatársainak. Bevitt a munkahelyére, megmutatta a mozdonyokat és a világ legbüszkébb embere volt, hogy 4 évesen már mindnek tudtam a nevét. Együtt szereltünk, a cinkosom volt Anyával szemben, mikor az újonnan kapott fehér ruhácskámat fél óra alatt szurok feketévé varázsoltam.

Egyszer megfogta a nálánál nagyobb pasimat és kidobta az utcára, mert én épp akkor szakítottam a sráccal, aki mérgében meg akart pofozni. Sikkantottam, mire apám feltépte az ajtómat és kipenderítette a gyökeret.

Sírt a diplomaosztómon, sírt, mikor bejelentettem, hogy válok. Életemben 10-nél kevesebbszer láttam sírni, de ezeket megkönnyezte.

Ha segítség kellene, az éjszaka közepén is hívhatnám, nem lenne előtte akadály. Tudom, hogy nagyon szeret, aggódik értem és bízik bennem.

Ez az én Apukám. Nem az a mocskos agresszív állat, amivé válik, ha iszik. Az nem ő. Az nem lehet ő.

34/N

szerintem a jó apa az, akihez mint a hülye rohansz haza az utolsó órád után, mert akkor még találkozhattok fél órára és beszélgethettek, mielőtt elindul dolgozni. nem az enyém, legjobb barátnőmé, hát mit ne mondjak nagy felfedezés volt, hogy azért rohan haza, mert ő a lány így akarja és várja hogy találkozhassanak, nem azért, mert a férfi ráparancsolt hogy ez így kötelező.

apám papír alapon van, ráadásul együtt él az anyámmal, kár hogy huszonévesen már azt se tudja, mi a nevem (a használt, nem az anyakönyvezett), mit tanulok és dolgozok... vannak elképzelései egy jókislányról, aki biztos az ő lánya, de sose ellenőrizte, hogy én valóban az elképzelései vagyok-e.

amúgy azt hiszem, a jó apa ilyesmiket csinál: odafigyel a gyerekére (pl beszélgetnek, és ha elhangzik péterke neve, akkor nem kérdezi meg két perc múlva hogy az ki is, vagy tudja hogy múlt héten feszült voltál egy dolgozat miatt), ismeri a barátait, a hobbijait, a kedvenc dolgait (aktuálisan, nem a kamasz gyerekét üldözi azzal, hogy de te szereted a kakaót, hiszen óvodában is szeretted), büszke az eredményeire, és nem ahhoz viszonyítva, amit a többiek csinálnak hanem saját magához (nem lecseszi hogy két kilométer futás után megállt pihenni, hanem a nyakába ugrik örömében, hogy utolsóként ugyan, de kitartott és lefutotta mind a négyet), annak örül, ha a gyermek magát szépnek látja, és ebben bátorítja, nem azon kesereg, hogy nem felel meg az ő szépségideáljának (pl. nem kibukik és őrjöng, ha befesti a gyerek a haját vagy sminkel, hanem megdícséri milyen szép, és kifejezi mennyire örül neki, hogy jól érzi magát a bőrében.)

a negatív példa az apám. a pozitív mögötte egy férfi, akit tizenkét éves koromban szerződtetett a tánciskolánk, hogy heti háromszor eljöjjön a feleségével, és tanítson minket. ő meg kérés nélkül, külön jutalom nélkül, magához vette azt a csúnya, furcsa lánykölyköt, azt a szülőkkel rendelkező árvát, aki voltam, odafigyyelt rám, megvigasztalt, támogatott, rengeteg dolgot tanított, például hogy értékes vagyok, hogy nem kell mindig mindenkinek megfelelni, hogy nem az határoz meg, hogy adott férfinak (legyen az akár az apám is) elég jó vagyok-e.

18 voltam mikor meghalt. az hogy kamaszként nem kallódtam el végleg, befejeztem az iskoláim és most fiatal felnőttként nagyjából működő életet élek, az ő érdeme. nekem ilyen egy jó apa.