Milyen egy idegbeteg/nárcisztikus szülő mellett felnőni?

Erről nem mesélni akar az ember, mint egy régi kínos eseményről, hanem elásni minél mélyebbre, hogy ne kísértsen tovább. Franc nem akar erre emlékezni.

Mintha azt kérdezném attól, akinek meghalt a gyereke, hogy milyen érzés volt a temetés?

Nalunk apam volt idegbeteg, meg mindig az. Ha veletlen hazamegyek (anyam szokott jönni) akkor nem is köszön és sokat nem vagyok őz csak amig a lányomèrt megyek.

Mindig menekültünk otthonról.

Egy szóval szar.

szar. de miért kérdezed?

sosem tudod, miből lesz ordítás.A legkisebb dolgokból is.de nem kell hozzá hibázni. Elég, ha ő azt mondja, hogy hibáztál, vagy nem néztél szépen.

Nekem olyan volt, mintha valami motoszkálna a fejedben, de nem tudnád kimondani. Éreztem, hogy valami rossz, valaminek nem így kellene működni, de gyerekként ezt nem tudod megnevezni. Ehelyett mindig durcás, agresszív, bezárkózó voltam, nem mertem megmondani a véleményemet semmiről, még egy ruháról sem. Az volt, amit ő akart. Kérdezni soha nem mertem, öreg gyerek voltam. Nagyon hamar nagyon megalkuvó lettem, bűntudatos, szorongó. Kamasz koromra eljutottam addig, hogy mindenkinek volt személyisége, csak nekem nem. Míg el nem kezdtem pszichológushoz járni, azt hittem, velem van a baj, én vagyok a selejtes, aztán kiderült, hogy én csak a következmény vagyok.

Most olyan érzés, mintha meghamisították volna az egész gyerekkoromat, csak egy eszköz voltam. Nehéz ezzel együtt élni.