Akik már felnőttek és nem volt a szüleikkel bensőséges kapcsolatuk, nem alakult ki hiányérzet?

A személye nem hiányzik. Nem is fog.

Az idea: az, hogy legyen kihez fordulni, aki feljebb való és ne féljek tőlük... na az pont azért alakult ki, mert katasztrófa volt apámmal a kapcsolat. Neki sem lehetett semmit prezentálni, mert ha jó volt, ha nem volt jó, véresre verés lett a vége. A mostani főnökömnek sem tudok prezentálni semmit, mert ha mondom a jót, bánt, ha mondom, hogy mi gátolja a feladatot, bánt.

Az utcán is volt, hogy nekem esett egy csóka. Egyszer csak nekem jött, belém rúgott kettőt, meg fellökött, aztán lefújt gáz spray-el, majd elegem lett és átkaroltam és leszorítottam a földre, amíg nem volt haladó feladni, ekkor lengettem, megint ütött. Akkor vissza csaptam neki egyet, nem többet, egyet. Leszorítottam a földre és megvártam, amíg nehezen lélegzik, és megmondtam neki, ha nem hagyja abba, akkor így maradunk és belefullad, ha abba hagyja, elengedem. Szép lassan felengedtem és nyugton maradt. Közben valaki ránkhívta a rendőrt és engem büntettek meg az egész miatt, ő meg fel lett mentve. Miközben folyt az eljárás, egy másik embert is megtámadott.

De én voltam a bűnös.

Azóta soha senkinek nem vagyok hajlandó segíteni a társadalomban, ha bajban van. Vérzik, oké, én itt sem voltam. Elesett a néni a szemközti járdán? Hát futás, mert a végén még engem csuknak el. Elütött egy kerékpárúton közlekedőt egy székesfehérvári köztisztviselő? Huh, ezt az anyagot majd le kell törölni a kameráról, mert a végén engem ütnek, amíg élek...

Érdekes módon a velem egy szinten lévőekkel meg tudom beszélni. Szóval ez valami lelki nyomorultság nálam, amire már jár a rokis parkoló kártya.

Igenis hiánya van annak, hogy nincs és nem is volt értelmes apakép az életemben.