Hogyan rendezzem végre magamban hogy apámat sose érdekeltem és nem is fogom?

A spirituálisok, de mostanában már a pszicho mókusok is, un. "családállítás" módszer használnak erre a problémára.

Én nem hiszek aurákban meg ilyesmikben, de azt tapasztaltam, hogy működik. Sok hasonlóról beszámoltak ismerősök és mindegyik fel tudta oldani magában a hasonló problémákat.

És a hosszú megoldás a szakember segítsége. De ez eltart és drága. Így erősnek hangozhat a javaslatom - végül is semmi komolyabb bajod nincs - de ez sok területen kihathat majd az életedre, érdemes foglalkozni vele szerintem.

Ha apukád elhalálozik majd egyszer, akkor sokkal nehezebb lesz.

Szia! Nagyon megérintett az írásod. Nem amiatt, hogy a szüleid elváltak, mert az enyémek nem, hanem sajnos mi váltunk el a feleségemmel. Van 2 kisgyerekünk, 5 és 8 évesek. Sajnos 3 éve már, hogy nem élünk együtt. Na most veled nem tudok azonosulni, hanem inkább apukáddal.

Volt egy fél éves időszak, amikor egyáltalán nem hívtam fel őket, mert durva nézeteltérések alakultak ki köztem és az exfeleségem között.

Viszont azt el kell mondanom, hogy minden egyes nap eszembe jutottak és minden áldott nap felhívtam volna őket, de még sem tettem meg. Egyrészt gyakran voltam olyan állapotban, hogy nem volt pofám felhívni sem őket, másrészt pedig nem akartam tolakodó lenni velük.

Hogyan is fogalmazzak érthetően? Elváltunk, ez nem az én döntésem volt, de én is okozója vagyoka válásunknak. (nem csaltam én meg az exemet)

Nem tudhatom, hogy apud mit érzett, de leírhatom az én tapasztalataimat:

Szégyen, bűntudat voltak a gátló tényezők, ami miatt nem volt pofám talafonálni nekik.

Tudtam, hogy a gyerekek szeretnek engem és ők szerették volna, ha újra egymásra találunk, de ezt nem tudtam megadni nekik. Egy csatát vesztett fél voltam. Úgy hiszem, hogy talán apádat félreértetted.

Nézd, jelenleg én hívogatom őket telefonon, és őrülhettek, ha fél évente tudok velük találkozni, mert ők kiköltöztek Ausztiába. Az elmúlt 3 évben csupán egyetlen egyszer hívott fel az exem. Közölte velem, hogy a gyerekek boldogok nélkülem és nem hiányzom nekik. Persze ezt tudom, hogy nem igaz.

Minden alkalommal napokig kell győzködőm magam, hogy felhívjam őket. Tudom, hogy pár percnél többet nem tudunk telefonon beszélni, mert telefonon nem lehet kapcsolódni hozzájuk, mint személyesen. Nincs játék, nincs érintés és ez elég gáz. Aki nem éli át az elvált apa helyzetét, az el sem tudja képzelni, hogy milyen lelki gyötrelmeken megy át az ember.

Viszont remélem, ha az én gyerekeim a te korodban lesznek, azért felhívnak néha majd és nem mindig nekem kell telefonálnom, mert így azt érzem, hogy felesleges vagyok és jobb, ha nem zavarok be, nem háborgatom őket az életükben. Főleg, ha azt hallom, hogy minden jó és mindig minden rendben van, amióta külön élünk.

Én sem befolyásos, sem túl okos nem vagyok és sajnos a fiatal nők sem bomlanak utánam, mint apud után, pedig csak 34 éves vagyok. De úgy vélem, hogy édesapád talán csak nem akar belekavarni az életedbe. Nem tudom, érezteted vele, hogy szükséged lenne egy apára? Az apa apa marad akkor is, ha a gyereke már felnőtt. Talán csak annyi kellene, hogy felhívod őt és elmenjetek enni vagy inni valamit, beszélgetni. Tehát itt leírod, hogy szerinted apudat nem érdekled, de így nem fog kiderülni, hogy ez így van-e. Neked kell ezt megkérdezni tőle.

Abban viszont biztos vagyok, ha apádat nem érdekelted volna, akkor 4 évvel ezelőtt azt mondta volna az éjszaka közepén, hogy old meg gyerekem egyedül.

Remélem közelebb segítettelek a válaszhoz.

4# én pedig nem értem meg a te nézeteidet. Illetve de, egy vagy a sok közül akinek nincs, vagy puha a gerince és ő az elsők között is az első, ha a gyerekei anyjáról vagy az apró gyerekeiről van szó.

Négyes, amit írtál az a szerecsenmosdatás.

Elhagyott gyerek vagyok. Anyám "nevelt". Olyan nő volt, olyan ember, aki mindenkit kicsinált maga körül, egész kicsi korom óta szem- és fültanúja voltam, így felnőttként is felfoghatatlan amilyen volt. Mégis megvetem az apámat. Emberként megvetem. Mert akkor ott ő volt a felnőtt, a szülőpár 50%-a! Ennek a 19 éves leánynak ne vetíts, ne védd a védhetetlent! Inkább írd meg neki, hogyan ismerheti fel a magadfajtákat, ne szívja meg egy ilyennel ő is, akik napokig győzködik magukat, hogy felhívják a gyerekeiket. WTF? Ez ám a szeretet! A szótárba be is lehetne írni a szeretet szó leírásához e soraidat. Én apukámtól kaptam egyszer egy szép képeslapot! Képzeld, ahogyan erőt vett magán a felnőtt férfi, és postára ment, hát lepetézek.

Mégis mire várod el, vagy mire alapozod a reményt, hogy a kicsi koruktól totál elidegenített gyerekeid felnőttként akár a hangodra is kíváncsiak? Tudod vannak a tettek és van a duma. Mit lát, mit tapasztal a külvilág, a másik fél? Két éves gyereket hova hívogattál volna? Belesikongat a telefonba és le van tudva? A fél év ami kimaradt arra milyen nézeteltérés lehetne magyarázat? Féltél a nejedtől mert verbálisan bántásokat kaptál és a te lelked, egód előrébb volt mint a porontyaid? Öt éves gyerekkel nem akartál tolakodó lenni? Egyem azt az udvarias-tapintatos zúzádat meg a hiperszenzitív lelkedet! Az ötéves kicsi agyába, szívébe beleképzelted-e magadat akár 3 percre is? Azt mondja az anyjuk, hogy jobb nekik nélküled, milyen szorgalmasan elfogadod, hogyne, a körülmények áldozata vagy, de egyébként kezed lábad töröd, hogy a gyerekek életének része, az apukájuk legyél. Áá, biztonságos távolságban lesöpörted magadról a két kisembert, mint zavaró batyut.

Képzeld magad minden egyes nap a nagyobb helyébe, képzeld azt, hogy te vagy az a nyolcéves, téged mi tenne boldoggá? Veled hogyan lehetne apás kapcsolata az apádnak? S most képzeld magad a már felnőtt gyerek helyébe, mit tehetne most az apád, hogy a felnőtt Klárika, Pistike szeretettel gondoljon vissza azokra a gyerekévekre? Persze ha ital, drog, Rivo, stb. bejátszik az árnyalja a képet, ám felmentést nem ad. Sőt.

Ha akarnád látni a gyerekeidet mennél előre, mint az állat, pénzt, fáradságot, időt nem sajnálva! Nálad a nem akarásnak nyögés a vége, megfűszerezve a pofátlan elvárással, hogy azért majd nagyobb korukban kapd ám meg a téged illető szeretetet.

4-es vagyok.

És nemfogjátok rámtenni a bűntudatot, mert fogalmatok sincsen azokról a körülményekről, amiket nem írtam le, nem foglaltam össze.

Sajnos ezt megértetni olyan terjedelmesen lehetne, hogy azt egyikőtök sem olvasná végig.

Szar apa vagyok. Itt vagyok.

Tessék, projektáljátok csak rám, amit a különélő faterotok elkövetett veletek. Tapossatok a lelkembe. Ezt érdemlem.

Fel kötném magam legszívesebben és egyedül azért nem teszem meg, mert hátha még annak a két gyereknek szüksége lesz rám.

Kinyírnám magam, de nem, mert akkor milyen lenne a kicsiknek azzal a tudattal élni, hogy az apjuk végzett saját magával.

Csak ők tartanak ezen a világon.

Ha nem lennének, már én sem lennék.

Szóval nem, nem fogom megölni magam csak azért, mert 2 tuskó, akit nem keresett soha az apja ezt várná el tőlem.

Viszont kívánom, hogy soha se kelljen átmennetek hasonlón sem, mint amiken én mentem át és amik akadályozták ideiglenesen pár hónapig, hogy kapcsolatba léphessek a gyerekekkel.