Melyik helyzet okozhat nagyobb sérülést egy gyereknek?

21 éves vagyok, a szuleim 6-7eves koromban mentek szét. Tapasztalatból írok neked, hogy minél hamarabb. Nekem viszonylag sokaig szenvedtek a szuleim egymas mellett, es attol mert nagyon pici voltam nem voltam hulye, ereztem lattam a feszültséget, mindent. Szoktak is mondani hogy a gyerek kicsi, de nem hulye. Mindig igyekeztek előttem titkolni a dolgokat, de megsem ment tökéletesen. Kb 6-7 évesen ültem le a szüleimmel beszelni, azóta is emlegetik hogy milyen komolyan beszéltem mar akkor, hogy menjenek szét mert nekik ez tudom hogy nem jó, nem boldogak. Szeretem es szerettem is a szuleim, es veluk egyutt szenvedtem, talan ez a legjobb megfogalmazás. Akkor szétmentek szinte azonnal ahogy ez a beszélgetés megtörtént, es kicsit nehéz volt az elején, hiányoltam azt ami megvolt, a közös karacsonyokat, a közös kirandulasokat, filmezeseket, de aztan idővel rájöttem hogy ez mind megvan igyis nekem. Anya es apa is mára mar boldog valakivel, kedvelem a párjukat is. Anyunak egyébként volt olyan is akit nem kedveltem, de még akkor is aztmondtam, hogy van kettő szerető családom, es mindkét család boldog, nem egyben van az a kínos csend, vagy a frusztrált légkör, a boldogtalanság.

Mèg annyit hozzafuznek, hogy az előttem szoloknak igazuk van abban, hogy ami nincs nem tud hiányozni. Nekem nagyszüleim nem voltak, es őszintén tudom azt írni, hogy nem hianyzik hogy legyen. Nem hianyzik az ő személyük, de még a nagymama nagypapa szerepe sem. Nemis tudom milyen. Vannak barátaim akiknek van, igazi nagyi, süt főz, aggodik, es második anyukajukkent szeretik. Es ezt most nem sajnaltataskent írtam, hanem tenyleg azert hogy nemis tudom érteni ezt a fajta szeretetet es kötődést amit a barátaim. Es nemis irigykedem, nem érzek emiatt semmilyen űrt az eletemben.

12es vagyok

Olyan peldat en is tudok mondani, barataimrol, akiket elhagyott anya/apa es hianyzik annak a szeretete, pedig sosem volt. Vagy elhunyt az apukája mielőtt megszületett. Ilyet is tudok, megis halálosan bele van betegedve mai napig. De nalam mindkét szülő van, es foglalkozik velem, es a kérdező sem fogalmazott ugy, hogy ne lenne apja vagy anyja a gyereknek, csak elválnának. Olyat pedig nem igazán ismerek akiknek nem voltak soha egyutt, es mely sebet hagyott volna benne. Mindenbol vannak kivételek, de általában az embernek a már megélt boldog pillanatok, emlékek elvesztése/soha vissza nem szerzése okoz a legnagyobb fájdalmat.

Ha nemis írtam feltétlen okosat, a nagymamás hasonlatommal, mert alairom a szulok egy kicsit más téma, szoval ha nemis igaz az hogy semmilyen ur nincs az emberben, de abban biztos vagyok h kisebb mintha emlékekkel kellene elengednie azt ami megvolt.

A gyereknek nem a válás okozza a traumát.

Amikor az én szüleim elváltak, nekem semmilyen traumát nem okozott. Egy hangos szó nem volt. Viszont az, hogy a kedves apuci pár hétig látogatott, aztán abbahagyta és soha többet felém sem nézett, nos, az már okozott traumát, életre szólót.

Teljesen mindegy, hogy mikor válnak el, ha normálisan viselkednek.

Ha válás előtt/alatt/után nem tudnak normálisan viselkedni, akkor az mindenképpen rossz lesz a gyereknek.

Ha képesek a gyerek kedvéért (na meg egyébként is ez lenne a normális) értelmesen kezelni a dolgot, akkor meg inkább az a jobb, ha később válnak el, hogy a gyerek családban éljen.

Nekem elváltak a szüleim óvodás koromban.

Egyrészt örültem, mert nem véletlenül váltak el, hanem voltak gondok, apukám alkoholista és agresszív volt.

De utána se lett jó. Utána már más problémákkal kellett szembenéznünk (néznem). Hiányzott a normális család. Irigyeltem azokat az osztálytársaimat, barátaimat, akiknek normális apukájuk van. Még felnőttként is. Mindig is az volt az álmom, hogy nekem majd normális saját családom legyen.