Jobb lett volna anyunak nélkülem?

Próbálom rövidre fogni, de elég sok tényező van.

Nem gyerek vagyok, felnőtt, családos nő, nagyon is alaposan átgondoltam ezt a kérdést.

18 évesen szült anya, egyedülálló anya volt (apám iszik, ezért szakított vele). A nagyszülőknél nőttem fel.

Anyunak nem nagyon volt azóta kapcsolata, nem akart mellém mostohát, így családja sem lett, csak én, pedig sok gyereket akart.

Egyrészt rettentő hálás vagyok, hogy vállalt engem. De ahogy felnőttem, családom lett, kezdtem látni, hogy ennek mekkora ára van.

Nem lett férje "miattam", így anyu olyan mértékben hozzászokott az egyedüli irányításhoz, hogy ma is gondot okoz a kapcsolatunkban. Tény, hogy más vagyok, mint ő, nem felel meg neki, hogy költözés után kibontakoztam, és a kialakult saját nézeteim, véleményeim eltérnek az övéitől. Emiatt hallgatom is, hogy megváltoztam, és szerinte nem jó, amit csinálok. Pl. a gyereknevelés sem. Erről megint az jut eszembe, hogy ha több gyereke lehetett volna, talán az egyik jobban megfelelne neki.

Kisebbségi komplexusa van, és egyéb dolgok miatt is kéne neki egy jó pszichológus, mert én meghallgathatom, de segíteni nem tudok. Arra is kb felnőttként jöttem rá, mikor gyereket kezdtem nevelni, hogy nekem gyerekként megterhelő volt pótolni az emberi kapcsolatait, főleg a barátnőit. Sok dolog nem tartozott volna egy gyerekre. A munkában is nyilván nagyon hátráltatta, hogy egyedülálló anya, és összességében rengeteg lehetőségről mondott le.

Néha úgy érzem, nekem is kéne egy szakember, hogy legyen kivel beszélgetnem róla. Szerintem ez az írásomból is látszik sajnos.

Mit lehet tenni, ha így látom a helyzetet?