Egyenrangúként kell kezelnie a szülőnek az egyetemista, kollégiumban/albérletben élő, de még eltartott gyerekét?

Igen, már nem a szülő dönti el, hogy elmehet-e a gyerek egy bizonyos klubba, kórusba, akármilyen közösségbe, főleg ha az adott hobbi pénzbe kerül, de az egyetemista gyereke ösztöndíjat kap, vagy diákmunkázik. Nem a szülő dönti el, hogy akar-e még egy idegen nyelvet tanulni, vagy pedig az egyetemet passzíválja és elmegy egy évre külföldre dolgozni.

A szülő adhat neki tanácsokat, de nem mondhatja, hogy márpedig nem engedlek.

Abban sem dönthet a szülő, hogy kivel költözik össze a gyerek, ha a gyerek meg tudja finanszírozni, pl. oda költözhet a barátjához, párjához, stb.

Milyen diákmunkát vállalhat nyáron, vagy hol nyaraljon - ezek is olyan témák, hogy a szülő féltheti a gyereket egy pl. fotózástól, modell munkától, de végső soron a gyerek ha elmúlt 18, nem kell a szülő beleegyezése.

Viszont:

Amit a szülő finanszíroz, abba többnyire neki lehet beleszólása.

Ha vesz egy lakást a saját nevére, de a gyerek oda költözhet, akkor csak olyan lakótársat választhat, akit a szülő is akar, mert ő a tulajdonos.

Érdekes, én a 3 éves gyerekemet is egyenrangúként kezeltem. Képes voltam tőle bocsánatot kérni, ha úgy gondoltam, hogy hibát követtem el.

Ha valamiről úgy gondoltam, hogy bármilyen szempontból veszélyes lenne számára, akkor nem tiltottam, hanem elmondtam neki, hogy miért nem szeretném, ha ezt vagy azt csinálná, mert az ránézve milyen következményekkel járna.

Hatalmas szerencsém volt, hogy a gyerekem értelmes volt és pici korától kezdve a mai napig sikerült megőriznünk a szerető, jó kapcsolatot, holott már régóta párban él, diplomás ember.

De mindig is egyenrangú volt.

"Érdekes, én a 3 éves gyerekemet is egyenrangúként kezeltem. Képes voltam tőle bocsánatot kérni, ha úgy gondoltam, hogy hibát követtem el."

Igen. Viszont biztos nem a 3 éves gyerek dönti el a családi ügyeket és a saját dolgai közül sem mindent.

Milyen szempontból egyenrangú?

Mint ember egyenrangú. Tiszteletben tartom a saját véleményét, döntéseit, legfeljebb elmondom neki, ha nem értek egyet.

Viszont mivel én tartom el, ezért minden olyan jellegű kérdésbe, ami az anyagi támogatásommal összefügg, abba beleszólhatok. Hasra ütök, ha úgy dönt, hogy valami olyan dolgot csinálja, amivel kockáztatja, hogy a tanulmányai kitolódnak, akkor megmondhatom, hogy azt csinál, amit akar, de én x pont után nem fogom tovább eltartani.

#5

Hogy jön az egyenrangúként kezeléshez, a családi ügyek eldöntése?

Nyilván nem a 3 éves gyerek döntött a költözésről, az autóvásárlásról, a nagymama támogatásáról és hasonlókról.

A gyerek születése percétől normális esetben egyenrangú, mert EMBER és nem egy lekezelendő, lenézendő, oktalan csicska állat.

Jó lenne, ha nem lenne keverve az egyenrangú és az egyenjogú fogalma!

1. elvárom, hogy szóljon, ha elmegy valahová, mert attól, hogy felnőtt, velem él (amikor velem él, pl tan. szün-ben) - de ez nálam is alap, nem lépek le csak úgy, még a boltba sem

2. fizetem a rezsit, kaját, de ha valami nagyobb összegű dologra vágyik (vagy pl testépítő diétába kezd, etc), akkor megdolgozik érte

3. ha őt érintő! vitás helyzet van (a férjemmel közös házassági probléma nem rá tartozik), akkor kikérem a véleményét, mert ő is mondhat okos javaslatot, vagy megoldást a kialakult problémára

4. nem kezelem gyerekként mert felnőtt, de elvárom, hogy tiszteletben tartsa az otthoni szabályokat (a minden másnap új nőt/férfit hoz fel, már nem fér bele, bocs).

#7 "Hogy jön az egyenrangúként kezeléshez, a családi ügyek eldöntése?"

A család ügyei határozzák meg a családtagok életét. Ha ebben nem egyforma súllyal számít a gyerek akarata akkor nem egyenrangú - hiszen akkor a szülő döntése, neki meg el kell fogadnia.

Ez a természetes, hiszen egyrészt még nem tud minden kérdésben dönteni, másrészt még nem látja át, hogy a jövőjére hogyan hat ez a családnak.

Értem mire gondolsz, hogy mint embert egyenrangúként kezeled a gyereked - én is így neveltem őket. Teljesen igazad van abban amit írsz róla.

Csak ez nem az amit a kérdező gondol szerintem, mert abba beletartozik amit most visszakérdeztél, a döntés családi ügyekben is. Az, hogy figyelembe vesszük a gyerekeink szándékát, kívánságait, véleményét, még nem jelenti azt, hogy a döntésben ők éppen úgy meg is jelennek, mint a szülők.

Ebben az esetben nem helyes a megkülönböztetésed, mert sem nem egyenrangúak, sem nem egyenjogúak mindenben a gyerekek a családban a szülőkkel. Sok dologban jóval fontosabbak, te is így voltál vele nyilván, amikor a saját időbeosztásodról vagy éppen a tevékenységekről kellett dönteni, a te életedet is az szabta meg, hogy velük kellett elsősorban megoldani a dolgokat és ami neked kellett az utána jöhetett, mint sport vagy barátok. Előbb meg kellett oldani hogy a gyerek legyen a megfelelő helyen és utána mehettél te oda ahová akartál, stb.

De jogos amúgy amit felvetsz, hogy nem ugyanazt jelenti emberként, személyként egyformán kezelni a gyerekeket, mint a döntésekben való részvételüket, súlyukat nézve.

Kérdező

Nehéz az átmenet a gyereklétből a felnőtt létbe a szülőknek, főleg ha első gyerek vagy a legkisebb az akiről szó van. Az elsőnél még ott van a kicsi és nehéz megszokni, hogy már saját döntései vannak, saját életet él az egyetemista. Ha meg a legkisebb gyerekről van szó, ott sokaknak probléma, hogy ha már őt is felnőttként kezelik, akkor már nem "gyerekes szülők" és közel az az idő, hogy ő is elköltözik és egyedül maradnak.

van aki ezt nem tudja jól kezelni, idő kell amíg ez kialakul.

Nagyon szeretem anyósomékat, de átéltük párommal milyen rosszul kezelték amikor sógornőm lett egyetemista - a párom akkor már 5 éve nem lakott otthon. Minden nap ugyanúgy el kellett számolnia azzal, hogy hova megy, mit csinál, kivel. Szombatonként közelharc volt mert el akart menni bulizni és csak hajnalban ment haza. Cigizni kezdett stb. stb. Pedig levelezőn tanult, dolgozott is közben, volt saját pénze is - csak még otthon lakott. Ebből okulva próbáltam elkerülni a saját gyerekeimmel a hasonló gondokat és a legkisebb elmondása szerint - most 18 - én szülőként "okés vagyok".

Eleinte, amikor a nagyobbik lett egyetemista és kollégiumba ment, nőtt az önállósága és szabadsága, pedig a pénzt tőlünk kapta. A távolság miatt nem is tudtunk volna beleszólni a dolgaiba amiből napi viták lehettek volna. Azonban a tanulmányait illetően még mi is úgy gondoltuk, hogy van beleszólásunk - vagyis hogy bár minden az ő döntése volt már az érettségi tárgyaktól a felvételiig, de mindig meg kellett azt velünk is beszélnie és mi is elmondtuk miről mit gondolunk, mi a tapasztalatunk. Ettől még ő hozta meg a végső döntéseket.

Viszont otthoni dolgokban a fordítottja volt - mindent megbeszéltünk, az ő véleménye is fontos volt, de a végső döntést mi hoztuk meg a párommal. Ez így van a kisebbekkel is.

Fontos az hogy miben kellene egyenrangúnak kezelni az egyetemista gyereket. Már nem én szabom meg, hogy hol lakjon - kollégium vagy albérlet, de mi mondtuk meg, hogy mennyi pénzt tudunk neki erre adni. Ha másképpen akarta akkor neki kellett megteremtenie a többletet: ösztöndíjjal, munkával. Nem mi döntjük el mikor jöjjön haza, mikor menjen buliba meg kivel. Már a középiskolás, 18 éves gyerekünknél sem. De mindig tudnunk kell pontosan kihez, hova megy és miért, kikkel. Mert még mi vagyunk érte felelősek akkor is ha törvény szerint már nagykorú.

Gondolom volt valami vitátok amiben a szüleid nem akartak egyenrangúként kezelni. De jó lenne ha erről többet írnál, hogy általános blabla helyett tudjunk konkrétabban segíteni.