Diszfunkcionális családban élők, - miután felismertétek hogy miben éltek- tudtatok javítani a helyzeten? Hogyan?

Nekem anyukàm nàrcisztikus skizofrén, többször volt pszichiàtriàn is, apukàm meg nagyon antiszociàlis. Én tizenéves koromban tudatosan törekedtem arra, hogy amint lehet, elköltözni. Én is voltam pszichológusnàl, nagyon sok önfejlesztő könyvet is olvastam, baràtok mindig àlltak mellettem, még ha csalàd nemis. Most màr évek óta van egy pàrom, aki màr a vőlegényem, nemsokàra megszerzem a diplomàm, munkàm pedig volt mindig.

Én azt gondolom, hogy aki ilyen helyzetekből fel tud àllni, az nagy tapsot érdemel, mert mehettünk volna a süllyesztőbe is, hajléktalannak, vagy màr rég meghaltunk volna valahol. Ez sajàt magunktól egy màsodik esély az életre, egy olyanra, amiben boldog vagyok. Sajnos minden emberi kapcsolatomban megjelent az, amit a szüleimtől "tanultam, örököltem, kaptam"- a rengeteg bàntalmazàs hatàsàra, de az ember a szàzadik pofon utàn, mikor jön újra ugyanaz a helyzet akàr egy pàrkapcsolatban, akàr a munkahelyen, mint ami otthon volt, és felismerjük, megtanulunk, és tudunk utàna küzdeni ellenük.

Én úgy gondolom, soha nem fogom elfelejteni, sem pedig kiheverni a múltat, de ezt dobta a gép, ezzel kell együtt élni, az egy màs kérdés, hogy én szomorkodom és tönkremegyek miatta, vagy pedig előnyt kovàcsolok belőle, és igenis vàrat építek a sz.rból. :)

Diszfunckionális családban nőttem fel, magától felbomlott, szétesett.

kb 10 évig anyámmal sem beszéltem, aztán most a párom ugyanúgy diszfunkcionális (még durvább családból jött, mint amiben én felnőttem)

De már nem érdkelnek ezek a dolgok, anyámmal újra jó a kapcsolatom, és legalább nem hazug vagy műkapcsolatban élek!

Az élet túl rövid ahhoz, hogy az ideálisat, meg az ideákat kergesse az ember.

Amilyennek születik az ember meg amiben él abból kell kihozni amit lehet, mivel az idő pótolhatatlan, és egyedül lenni a legrosszab, még akkor is, ha pillanatnyilag ez nem tűnik fel.