Szülőként Te mit gondolsz arról, ha a felnőtt gyereked külföldre költözne?

Egészséges szülő esetében ennek nem feltétlenül kell ilyen gondot okoznia. A mártír típusú szülők szoktak ezt csinálni

Hagyjuk ezt a baromságot. Aki azt mondja, tapsikol örömében, hogy ezentúl a gyerekét évi egyszer látja, az minden, csak nem egészséges szülő. És ehhez nem kell mártírnak vagy bárminek lenni.

BArátnőm lánya Kínában él, az unokája három éves, és még soha nem látta élőben, nem ölelhette meg.

Felnött gyerek úgy él ahogy neki jó.

Nem a szülök tulajdona.!

Másrészt ha ekkora szerencséje van csak örülni kell neki!

Messze nem hiszem azt, hogy egy szülőnek egész életében alá kell rendelni magát a gyereknek és mindig előre helyezeni, de ha valaki úgy érzi, hogy "feláldozza magát", az inkább ne vállaljon gyereket.

"mert a mi szüleinknek teljesen természetes,"

Ne mondj ilyent, mert ez így nem igaz. Egyetlen egy idősebb rokonomtól sem hallottam ilyent, és van közöttük nem is egy, aki külföldön él vagy saját maga, vagy gyereke. És eszükben sem jut mártírkodni.

Őszinte leszek, de biztos lefognak pontozni.

Én nem haragudnék a gyerekemre, ha elmenne, nem kezdenék el mártírkodni, nem próbálnám meg itt tartani. DE! K*rvára fájna. És nem, a videóhívás, meg a telefonálás az nem rendes kapcsolat. Nekem legalábbis. Én igénylem azt, hogy tényleg keressük és lássuk egymást. Nem, nem elég a húsvét, meg a karácsony, évi 1-2 alkalom. Én elhiszem, hogy itt mindenki örülne a jólétben élő gyerekének, ahogyan én is. De más az, hogy örülök neki, meg más az, hogy megszakad a szívem közben.

Tudom, hogy a kérdésedben a szülőket szólítottad meg, de remélem nem bánod, ha a gyerek szemszögéből írok. Sokat beszéltem (beszélek) a szüleimmel erről a témáról, így jól ismerem a véleményüket.

Kontextusként, kettő éve költöztem ki Olaszországba (semmi esetre sem költöznék vissza Magyarországra), előtte egy féléves Erasmus+ programon voltam idekint, illetve egy kéthónapos diákprogramon az Egyesült Királyságban.

A szüleim alapvetően végig támogatóak voltak velem, legyen szó a lelkiekről vagy az anyagiakról. Egy pillanatig se próbáltak hátráltatni, mert látták rajtam, hogy van egy tervem és egy vágyam, nem ők lesznek azok, akik visszatartanak. Úgy vélik (és én egyetértek velük), hogy mindenkinek egy élete van, valósítsa meg minden álmát, akkor is, ha vannak hátulütői. Azt szerették volna, hogy boldog legyek.

Nyilván ők is és én is sajnáljuk, hogy nem találkozunk mindennap. Hogy nincs az az állandó személyes kontaktus, hiszen jó dolog a Skype és a telefonálás, de valljuk be, nem ugyanolyan (általában pár havonta látogatok haza, és olyankor 2-3 hetet töltök velük Budapesten). Viszont inkább legyek távol, de jó viszonyban velük, minthogy a szomszédos utcában éljek, de haragban.

A mi helyzetünk valamivel könnyebb, mert kettő Budapesten élő testvérem van (az egyikük még a szüleimmel él), de többször elmondták nekem, hogy nem azért szültek, hogy legyen aki ápolja őket. Természetesen örömmel veszik, hogy a mai napig kölcsönösen jó a kapcsolatunk (ki ne tenné?), de sose próbáltak azzal zsarolni, hogy ez idáig ők neveltek és ők tartottak el, hol marad a hála? (Számomra mondjuk természetes, hogyha olyan problémájuk van, amiben tudok segíteni, akkor segítek.)

24/N