Nem szeretnék hazamenni dolgozni, hogy mondjam meg? Várjak ezzel?

Gimisként nem tudtam, mi szeretnék lenni, hol szeretnék továbbtanulni. Naivan a környezetemre, családomra hallgattam, így a jogászképzésre jelentkeztem, részben azért, mert anyukám férje ügyvéd és így milyen jó lesz majd nekem. Viszont már most látom, hogy nem lenne az...

4 év eltelt, jövőre fogok végezni (ha minden jól megy). Ezidő alatt anyukám férje elkezdett leépülni, idegileg nagyon labilis. Mindenért ordít, magán kívül van apróságok miatt is. Káromkodik, üvöltözik, nem lehet mellette megmaradni. Anyagilag sem érezném sok előnyét, garantált bérminimum összegét kapnám meg.

Emellé jön az, hogy vidékre kéne költöznöm, haza, ahol semmi nincs. Keleti kisváros, nyáron vannak turisták, de amúgy halott az egész. Semmi kikapcsolódási, vagy szórakozási lehetőség nincsen. Az összes fiatal elköltözik onnan, legalábbis akikkel én jóban vagyok, csak látogatóba mennek haza néhanapján.

Én meg azért Budapesten eléggé megszoktam a "nagyvárosi" életet, vagy hogy mondjam... Szeretem azt, hogy minden közel van, bármihez van kedvem, csinálhatom. Nem szeretnék pro-contra listát írni, mindenki tudja gondolom, miért tetszik jobban egy fiatal lánynak Budapest, mint a 30 ezer fős vidéki kisváros.

Ráadásul abban sem vagyok biztos, hogy a későbbiekben a joggal szeretnék foglalkozni. Érdekel, szeretem, elvégzem a szakot, mert rengeteg mindent adott, nagyon sok mindennel gazdagodtam ezalatt a 4 év alatt. De vannak más elképzeléseim is a jövőre nézve.

Anyukám viszont már most kérdezgeti, nekem akkor hogy is lesznek a záróvizsgáim, mikor fogok végleg hazamenni, mert hogy ezt jó lenne pontosan tudni majd (úgy, hogy addig még lesz két rendes vizsgaidőszakom is, tehát ez még bőven a jövő zenéje). Neki nagyon hiányzom, ő szerintem még a mai napig sem dolgozta fel, hogy felnőttem, elköltöztem, hogy nem azt a helyet tekintem már az elsődleges otthonomnak. Ezért sem volt szívem mondani neki eddig, hogy számomra az, hogy a férje mellett dolgozzak, kb. utolsóutáni opció.

A másik része meg, hogy anyagilag végig támogatva voltam, nem kell dolgoznom, tényleg csak az egyetem a "munkám", a tanulásra tudok koncentrálni maximálisan. A nevelőapám szerintem valamiféle befektetésként is gondolt rám, erre az egészre, mert anno mikor az ő két gyereke állt a pályaválasztás előtt, és nem a jogra mentek, ki volt akadva, hogy nem is érti őket, ott van az irodája, tudna nekik segíteni mindenben, lenne honnan elindulniuk és egyik sem akar ezzel élni... Így meg ugye nem kéne feladnia az élete munkáját, ha már nem tud dolgozni, mert ott lennék én, aki átveheti. Csak éppen nekem ehhez nincs kedvem, nem vonz a vidéki élet.

Egyedül a nagyimmal beszéltem erről, ő azt tanácsolta, hogy egyelőre ne mondjak anyáéknak semmit, legyek a célegyenesben, legyen a kezemben a diplomám és ha akkor is azt érzem, hogy nem érdekel ez a pálya, akkor mondjam meg nekik. Felesleges előre beharangozni, mert sosem tudni, mit hoz az élet. Csak közben mikor anyukám mondja, hogy ő mit hogyan gondol, hogy kéne, annyira szemétnek érzem magam, hogy hallgatom, helyeslek, közben meg eszem ágában sem lenne állandóra visszaköltözni.