Van itt olyan, aki rossz kapcsolatban van a szüleivel?

Sajnálom, hogy nektek is át kellett élnetek ilyesmit. Annyira szomorú, hogy a szülőkkel romlik meg a kapcsolata az embernek akiknek épp hogy támasznak kéne lennie a gyermekük életében. Ehelyett ha rosszul bánnak vele, nem foglalkoznak vele, eldobják, kihasználják, leugatják mindenért, rajtuk vezetik le az idegüket, borzasztó törés és csalódás lehet a gyereknek vagy éppen már a felnőttnek.

Apa is hihetetlen rossz természetű. Sosem állt ki mellettem semmiben, sosem segített semmiben, mindenért csak támadott, nem számíthattam rá, mindig csak kiabált és idegeskedett velem. Nekem elmondhatatlanul fáj ez, hogy tényleg soha nem áll ki mellettem, soha nem az én oldalamon van, mindenért engem hibáztat. Más szülő mindenáron kiáll a gyerekeiért, én sosem kaptam meg ezt, akármilyen helyzetről volt is szó. Sokat veszekedünk (jobban mondva ő ordít velem) az utóbbi időben főleg és lassan már ott tartok hogy megszólalni se merek, mert nem tudhatom mi fogja őt felidegesíteni és fog robbani nála a bomba. Most végeztem el a sulit és kimegyek külföldre nemsokára dolgozni, aztán majd hazajövök egyetemre. De az utóbbi időben már mostanában annyira elfajult a dolog, érezhetően annyira megromlott a kapcsolatom vele, hogy tényleg már csak kiabálni tud velem mindenért, holott nekem egy rossz szavam nincs felé. Valószínű nagyon irritálom már, és mindig mondja a szemembe is, hogy alig várja elmenjek innen és megszabaduljon tőlem. A hátam mögött is ilyeneket mond hogy pezsgőt fog bontani mikor elmegyek, nagyon fog örülni nem kell majd idegeskedni stb. Kérdezem én, egy szülő hogy mondhat ilyet a lányának? Olyan mindenkivel előfordul szerintem, hogy meggondolatlanul mond olyan dolgokat amit később nagyon megbán majd, de ilyet semmiféleképpen nem kellene mondani. Ha megbánja ha nem. Bár úgysem fogja, mert tudom hogy nagyon is komolyan gondolja és fáj belegondolni is nekem ebbe.

Szóval magyarul zavar otthonról. Amikor jött nekem ez a külföldi lehetőség, akkor eleinte csak gondolkodtam rajta. Alaposan át akartam gondolni, hogy biztosan jó döntést hozzak hiszen már a jövőmről van szó. Amikor ő ezt megtudta, nagyon örült és meg is ragadta az alkalmat hogy elküldjön, hogy elmenjek innen. Tehát igazából nem is teljes egészében magam miatt fogadtam el ezt a lehetőséget, hanem apa nyomása miatt. Mert el KELL mennem, nincs más opció. És ha mondjuk véletlen netalántán valami gond lenne ami miatt mégsem lett volna semmi ebből a külföldből, ő olyan ideges lett volna hogy bele se merek gondolni, ette volna az ideg rendesen. És ezek tudatában megyek ki jobban igazából. Tudom, ez borzasztó. Közölte, hogy nem is kell vele beszélnem majd. De ha néha mégis fogunk, biztos hogy rögtön a pénzt fogja kérdezni amit kapok kint, és nem az fogja érdekelni hogy mi van velem. Tehát igen, belőlem nem kér, de a pénzem kellene.

Van olyan mikor nyugodtabb és mondott egy ilyet hogy ha ott kint jó lesz és bejön minden akkor ki is mennének utánam akár ők is oda költözni. De mikor meg elkapja valami ideg (szinte mindig, naponta) akkor előjön az igazi énje és nyomja ugyanúgy ezeket hogy mikor megyek már ki alig várja takarodjak már innen.

Szóval az én helyzetem is olyan hogy reménytelen, felfogtam már fejben hogy apával ez már menthetetlen sajnos. Nagyon rossz, sok mélypontom volt már emiatt de muszáj elfogadnom ezt a helyzetet hogy apával nem fogom majd tartani a kapcsolatot sosem. Legyen boldog nélkülem, mert nélkülem aztán olyan stresszmentes nyugodt élete lesz, hogy majd a család többi tagján fogja leadni helyettem..

És a családból az a baj, hogy mással sem vagyok olyan közeli kapcsolatban hogy tudjak kire számítani, beszélgetni, semmi. Egyedül tesóm és ennyi.

Remélem majd később mondjuk az egyetemen találok igaz barátokat akikkel boldog lehetek, vagy egy párt.