Visszahúzódó egyetemistánál drasztikusnak vagy megengedõnek kell lenni?

Na, akkor:

1. Egyetemistaként az ember nem csak hétvégén bulizhat vagy barátkozhat. Ahogy már írta a vélhetően ex-egyetemista kolléga, hétköznap is betotálozhat az ember, ha az órarendje engedi (és engedi). :)

2. Én amíg kollégiumban laktam szinte minden hétvégén hazajártam. Hogy miért? Valamiért annyira nem szerettem 2 vagy 3 emberrel heteken át közösen aludni és élni egy jóindulattal is félszobának nevezhető helyiségben.

3. Még ha nagyon is szeretnék börtönhangulatú helyeken időzni a szabadidőmben, akkor is szeretek azért napi 6-7-8 órát aludni. Na, ez koliban kb. lehetetlen. Vagy a szomszéd a hülye, vagy az egyik szobatársad kel hajnal 4-kor (!!!), mert úgy jár dolgozni, de ez esetben tuti hogy a másik meg minden nap hajnali 2-kor ér haza. :) Viccen kívül mondom, hogy hiába volt sok jó pillanata a kolis létnek, szerintem minden ott eltöltött év kivesz egyet az emberből.

4. Nem tudom hová jár a gyerek, de nekem 11 év Budapeten lakás (egyetem + munka) után is a város elég nagy része egy gyötrelmes putrinak tűnik egy takaros vidéki kis/közepes városhoz képest. Egyszerűen lehangoló tud lenni.

Én is rettenet introvertált ember vagyok. Nem mentem egyetemi gólyatáborba, egy egyetemi buliban sem voltam és a csoporttársak neveit sem tudtam, max egy-két emberét, akikkel jegyzeteket csereberéltünk. Én is hazajártam hétvégente, mert nem akartam a szobatársamat szagolni, meg hallgatni hogy zabálja a csipszet éjjel 2-kor még hétvégén is. Ennek ellenére végig ösztöndíjas voltam, kitüntetéssel végeztem.

Az, hogy a fiú hazajár nem feltétlen jelenti, hogy önállótlan. Én se voltam sose az, ezért is tartok ott, ahol. Sikerült külföldön fixre elhelyezkednem, ugyan maradtam introvertált, nem sok kollégámmal haverkodok, de jó életem van. Ha a fiadnak így a jó, hadd rá. Az én apám is próbálkozott ilyenekkel, hogy ne járjak haza olyan sűrűn, menjek dolgozni, önállósodjak stb, amikor meg x éve bedobozoltam az összes cuccom és GLS-el küldtem magamnak külföldre olyan kiborulást lerendezett anyámmal együtt, hogy nem is igaz. Most meg az a bajuk, hogy nem járok haza. Igazat megvallva tudnék én évente többször is hazalátogatni, de elég 3 évente hallgatni a gyere haza, itt a családod, meg mégiscsak itt vagy otthon kezdetű szövegeket, telefont is csak max 2 hetente veszem fel. Erről részben ők is tehetnek. 32/f

Én is introvertált vagyok, gólyatáborba nem mentem, a bulikat nem szeretem, mert nekem nem buli. Azt szerettem mindig is, ha legfeljebb hárman-négyen ücsörgünk valami meghitt, nyugis helyen, és nagyokat beszélgetünk. Ez introvertált jellem, nem lehet vele mit csinálni, nem mindenki ugyanazt szereti, nem mindenki partiállat.

Viszont sajnos ilyen csendes barátságokat sem tudtam kötni az egyetemen, meg semmilyet, legfeljebb felszínes bájcsevelyt folytattam néha ezzel-azzal, mert nem voltunk folyamatosan összekényszerülve, mint egy osztályban, hogy legyen időm lassan, messziről indítva kiismerni őket és megismertetni magam (a 35 emberből 5-tel 🙄🙂). Jövő-menő idegenekkel szemben pedig nem tudom, hogyan tegyek jó benyomást, félek, hogy nem felelek meg mások ízlésének és elvárásainak, félek az elutasítástól, hogy lekoptatnak majd, hogy mit akar ez, nem jó arc, gáz. Ez pedig minden bizonnyal szociális szorongás. Sosem diagnosztizáltattam, de szerintem van egy enyhe-közepes. Baromira nem segít rajta az, hogy "kopj le rólunk is, mennyé', barátkozzá'!", attól még mindig nem fogok tudni mit kezdeni egy idegennel.

Nem tudni, hogy a ti gyereketek simán introvertált (meg amúgy a többség frankón minden hétvégén hazamegy, ebben nincs semmi furcsa), vagy valamennyi szorongással is küzd. Ahogy más is írta, olyan, mintha nem beszélgetnétek vele, és fogalmatok sem lenne róla, mint emberről. Akár így, akár úgy, ha kitiltjátok otthonról, akkor havi 3 hétvégét fogja halálra unni magát a koliban, ez lesz az eredmény. Mondjuk ha munkát vállal, nagyobb esélye van közelebbi kapcsolatot kialakítani azzal a pár emberrel, akikkel ott össze van zárva. Vagy nem.

Ha egyébként is magányosnak látjátok, és feltehetően szorongó, akkor nagyon rosszul érintené az, hogy még ti is le akarjátok vakarni magatokról, mint valami koszt. És a mélyvízbe dobva (mások közé lökve és ott magára hagyva) nem "rákényszerül a barátkozásra", hanem rosszabb esetben méginkább befordul. Ilyen felállásban pont, hogy biztos pontot kéne neki nyújtani. Meg esetleg pszichológust. NEM azért, mert nem normális! (Az istenért, ilyet nehogy mondjatok neki! Bár mivel csendes, de nem hülye, valószínűleg magától is levette már, hogy selejtnek tartjátok, és biztos nem örül.) Hanem azért, hogy segítsen megnyugodni, kibontakozni, szabadabban és jobban érezni magát.

introvertált vagyok, szerinted mennyi barátom volt egyetemen? Egy. Se több, se kevesebb.

34 évesen EGY darab barátnőm van (nem az egyetemi), és van barátom is már több mint ötéve.

Mondjuk nekem balfsz szüleim voltak, szerintük én defektes vagyok, amiért "nem barátkozok"...

Örülj neki, hogy a gyereked hazajár - én a szüleimmel évi 3x vagyok hajlandó találkozni, mert még mindig megy a beszólogatás.

Én bejárós egyetemista voltam, tehát sem a koleszos, sem az albis jobb-rosszabb élmények nem adattak meg, a gólyatábort pedig önként hagytam ki, mert egy szuper jó csapatban dolgoztam helyette az akkori munkahelyemen, ahol épp abban az időben nagy szükség volt rám.

Ehhez képest már az első héten kialakult egy 3-4 fős kis társaságom, akikkel mindig együtt voltam szinte és nagyon sok más embert is megismertem, mindenki nyitott volt.

Bocs, hogy így mondom, de akinek csak mesterségesen összekényszerített közösségekben meg piálós, olykor kifejezetten megalázó feladatok kapcsán megy az ismerkedés, azzal van a “baj”, nem pedig azzal, aki ezek híján is feltalálja magát és pl simán leül egy idegen mellé is beszélgetni. Nem selejt, aki nem szorul rá a bulikákra és attól még szerezhet barátokat.