Szingli csávóként, ti hogyan élitek meg, amikor a szüleinkkel családi ebéd van, és a tesóm hozza gyerekét, és róla szól az egész?

Legközelebb vigyél magaddal egy pelenkát, meg egy cumit, és ebéd után ülj le a nappali közepére a pelenkában, cumival a szádban, és kezdj el vergődni, miközben sírva azt kiabálod: Anyuuuuuu, miért nem velem foglalkoztok? Én is itt vagyok!" Hidd el, még a pók a sarokban is rád fogja mereszteni mind a 8 szemét.

Miért kellene őket körbeugrálni? Van, akit szimplán idegesít a gyerek. (Én sem ugrálok a férjem unokái körül, ettől még nem utálom őket, de nem érik el az ingerküszöbömet.)

Első kisgyerek a rokonságban?

Nekem biztos nem hiányzik gyerek és nem irigylem tőlük, szóval úgy nem foglalkoznék a dologgal.

Szingli nőként sem jobb, mikor elvárják, hogy prüntyögj.

Mekkora a gyerek?

Nem értem, téged miért nem kezelnek úgy, mint egy óvodást. Pont úgy viselkedsz.

Tök jó lenne, ha nekilátnál az önismereti munkának. Az egész szituáció csak a jéghegy csúcsa, de ez normális, így szokott kibukni a dolog, hogy valaki kimondja, hogy ez zavar, az zavar. Közben van hatszázezer olyan dolog, ami szintén zavar, de megszoktad vagy azt hiszed, úgysem változtatható. Pedigg de. Alapjaiban változtatja meg az életed az önismereti munka. Felépül a sosemvolt önértékelésed, helyükre kerülnek a szerepek és mintegy mellékhatásként az ilyenek is megoldódnak, hogy nem értesz egyet a gyereknek juttatott figyelemmel. Rengeteg útja van az önismeretnek, egy az alap: egy élő, jól képzett vezető kell hozzá, aki tárgyilagosan reflektál rád. Ha majd több év önismeret után visszanézed ezt a kérdést és úgy érzed, legszívesebben a föld alá süllyednél, hogy valaha itt tartottál, akkor megérte!