Miért nem bíznak bennem? (hosszú történet)

A családban én vagyok a fekete bárány,mivel becsúsztam,ezért én lógok ki legjobban a tesóim közül (2 nővérem van). A legidősebb hamar férjhez ment (20 évesen) így ő hamar kirepült(most 30 éves),a fiatalabb (27)nálunk a kedvenc,ő mindent elért az életbe, őrá büszke az egész család,kezdve a védőnői diplomájával,amivel nem kellett soha munkát keresnie,mert mielőtt végzett volna,már megvolt a helye,és még az ott van az összes iskolai kitüntetése és persze élete egyetlen szerelmével,akivel 13 évesen jött össze és azóta már házasok is 4-5 éve. Én meg...rengeteg negatív dolgot éltem meg. Az iskola nem nagyon ment,nem is nagyon segítettek,csak ha szóltam,a középsuliban a szakmai gyakorlati oktatóm szintén le se sz@rt, hiába mondtam otthon,hogy keressünk másikat,mert ez így nem lesz jó,nem kerestünk,mert az oktató olcsó volt,de csak nagyon a legalja alapokat tanította meg,holott nagyon jó a szakmám (fodrász) és ha jó helyen lettem volna mára már saját üzletem volna,de nem,szép kis bizonyítvánnyal vizsgáztam,épp hogy nem buktam meg.

Aztán még jobban kezdődtek a bonyodalmak. Tovább tanulni nem tudtam,mert minden áron munka kellett,akkoriban voltam/laktam együtt a nagy szerelmemmel,akivel 6 évet voltunk együtt,mégse voltam boldog,mert a fiú egy anyuci/apuci pici fiacskája, "Pán Péter-szindrómával" egy begyöpesedett, nyugtatókon élő hárpiát csináltak belőlem. Mivel én egy vidéki BKM-i kisvárosban élek így munkám is csak addig volt,amíg "kellettem" és aztán mehetek amerre látok. Rengeteg szekálást kaptam h takarodjak munkáért,de ha megszakadtam se találtam,hiába tettem le még egy szakmát,itt soha nem fogok egyről a kettőre jutni. A mostani párkapcsolatom is egy nagy nulla,együüt is lakunk mindenki imádja a párom,mert a látszat azt mutatja mennyire szeret,de mikor magunk vagyunk akkor ő vagy a facebook-on lóg,vagy játszik,és jó formán hozzám se nyúlt már hetek óta. Már egy hónappal ezelőtt elterveztem h elmegyek Szegedre. Ott több a munkalehetőség,és talán jutok vmire az életben. De a családom nem érti meg h itt nincs jövőm,haza se tudok költözni,mert anyámék hálószobát csináltak a szobámból,és ők is megmondták h nem tudnak fogadni otthon. Most úgy hozta az élet h inkább Budapestre mennék, de erre is az első reakció már majdnem úgy esik le h mit képzelek én magamról h oda akarok menni, h az nem egy leányálom, majdnem h nyugodjak bele abba ami most van,mindenki a saját önérdekét nézi h nekik ne fájjon a fejük az én silány kis életem miatt, de az eszükbe se jut h nagyon nem vagyok boldog,sőt rettenetesen fáj h idáig fajult az életem. Nem jön össze semmi,semmilyen téren és ha végre a sarkamra állnék nem értik meg.

Mit vétettem h ezt kapom az élettől? Nem vagyok irigy egyik testvéremre sem,mert jó a viszony,szeretem őket,ők is engem,de miért én vagyok az,akit soha nem értenek meg és bíztatnak h próbáljam meg? Én is arra vágyom h legyen egy biztos állásom,egy jól működő párkapcsolatom,akivel egyszer házasság és gyerek is lenne,de ha egyszerűen nem jó a jelenlegi helyzetem és lépni akarok,nem becsapni a másikat akkor miért nehezítik meg még jobban,majdnem h bűntudatot ébresztve azzal és ahogy viszonyulnak hozzám? EL AKAROK MENNI!!!