Hamarosan költözök, rosszul érzem magam. Normális? Nektek volt hasonló?

Ez normális, hiszen elköltözöl, nyugi, meg fogod szokni :)

Én igazából nem voltam szomorú, bár először koliba költöztem.

Teljesen normális. Én 20 éve költöztem el otthonról (300 km-re) akkor voltam 18 éves. Egy hétig sírtam, azt éreztem, vége a világnak (holott csak egy korszak zárult le) :)..

ráadásul egy hónapig hánytam is... valószínűleg az idegesség, plusz egy tiszta levegőjű faluból be a fővárosba a Thököly útra... idő kellett mire mindent megszoktam.

pont, mint az utolso, én is Karácsonykor voltam otthon, legközelebb oktober végén megyek haza.

nekem semmilyen lelkitörést nem okozott, hogy elköltöztem..én boldogságot éreztem.. és most is azt érzek, ha arra gondolok, hogy egyedül vagyok.

pedig én 19 évesen hagytam el az országot.

Szia :)

en 17 voltam amikor elkoltoztem otthonrol a volegenyemmel Daniaba!!!!!!!!!!!!!!!

Olaszorszagban eltunk... Az indulas napjan anyu ordibalt velem kigyot bekat h ne menjek de elmentunk.. nagyon rosszul voltam fel evig nem is talalkoztunk.... en sem tudtam "atugrani" anyuekhoz... nagyon fajt a szivem a lelkem... az elejen 2-3 hetig kb naponta kellett skypolni ha nem kapcsoltam kamerat meglettem fenyegetve h hivja a konzulatust es hazahozat ............. torvenyesen mentem el de elegge durva volt h mindennap skypolnom kellett anyuval h nem vagyok megkotovze osszeverve stb.. bar enm azert jottem el mert annyira elakartam hanem muszaj volt a veszekedeseink miatt... Nekem is jo volt mindennap latni anyuekat de aztan kb 3 naponta beszeltunk... :( nagyon rossz volt az elejen mostmar jo,igaz jelenleg itthon vagyok anyuekkal :)))))) Kitartast kivanok!!! :)

Teljesen normalis erzes. Megiscsak veluk eltel 21 evig. :)

Utolso, en is Daniaban vagyok :)

Apukam tegnap utazott haza 1 het latogatas utan, anyut nem lattam 3 hete, es bizony nagyon hianyoznak, pedig en nagyon hosszu ideig eltem veluk.

Én 24 évesen költöztem el otthonról, összeköltöztünk a párommal, de most még a közelben élünk. Sokáig nem is éreztem otthonomnak a közös kis lakásunkat a párommal, a haza, az azt a házat jelentette, ahol felnőttem. Rosszul éreztem magam, ha legalább egy-két napot nem tudtam otthon tölteni. Nyár elején elköltözünk az ország másik végébe és már most nehezen viseljük mindketten. A páromnak is teljesen új környezet lesz és nekem is. Új lakás, új élet, új munkahely, új arcok. Nem lesznek ott a szüleink, sem a barátaink. Sokat beszélgetünk erről a párommal és mindkettőnket megvisel, de azért vagyunk egymásnak, hogy átvészeljük a kezdeti időszakot. Az is nehéz volt, amikor elköltöztünk otthonról, azt is túléltük valahogy, az is nehéz lesz, ha ilyen távolra költözünk, de ezt is átvészeljük! :)

A szüleink megértik és támogatnak minket, mert itt sajnos nem sok lehetőség van a környéken, nekünk pedig ez nagyon fontos. Azzal, hogy ők is egyetértenek a döntésünkkel, könnyebben fog menni.

Azt hiszem ilyenkor kezdi el igazán érezni az embert azt, hogy vége a tinédzser kori dacnak és nem vagyunk halhatatlanok, a szüleink sem azok, szeretjük őket és ők is szeretnek minket. Míg tini korban inkább a fő ellenséget látja az ember a szülőkben, addig ilyenkor már inkább a roppant nagy hála és köszönet ül az ember szívén, amiért itt vagyunk. Nekem piszkosul nehéz lesz itthagynom azokat az embereket, akik felneveltek és nem azért, mert ne tudnánk így is tartani a kapcsolatot, hanem mert tudom, hogy ők sem lesznek már fiatalabbak és minden együtt töltött időt ki kell élvezni. Sajnos ezt hozta az élet. A lehetőségeinkhez mérten igyekszünk minél gyakrabban hazajárni és ennyi. Idővel könnyebb lesz, ahogy könnyebb lett az is, hogy már nem a "gyerekszobámba" megyek haza minden este.