Hogy segítsek a szüleimnek (főleg anyumnak) feldolgozni, hogy a gyerekek kirepülnek a fészekből?

Én 25 vagyok, bátyám 32, mindketten itthon élünk (bátyám dolgozik, ahelyett hogy elköltözne, bead a kasszába és utazgat; nekem hosszúra nyúltak a tanulmányok). Bátyám és a szüleim is 18 éves korukban elköltöztek otthonról. (bátyám 25 évesen költözött vissza). Az egyetem alatt én is el akartam költözni, de 4 évbe telt kiharcolni anyumnál, hogy elköltözzek (30 km-re). 2 évet külön éltem, kivirultam. :) Fél éve haza kellett költöznöm. Megint itt állok - és most már a bátyám is -, hogy kirepülünk a fészekből (én már nagyon szeretném).

Mindent túlaggódnak a szüleim. Sokat nem tudunk róla beszélni, hanem veszekszünk, mert túl aggódja, érzelmileg zsarol, mi lesz az ő 25 éves kislányával, éltem már külön. Hogy tudnék neki segíteni, hogy könnyebb legyen elfogadnia és megértenie, hogy ez az élet rendje, nem kell már fognia a kezem, azzal nem segít, hanem hátráltat? Egyedül kell megállnom a helyem.

Olyan dolgokért szól, amik felnőttként természetesek, 5 évesnek érzem magam.

Nehezen bírjuk. Én azt, hogy még velük kell legyek - holnap költöznék, ha nem lennék éppen munka nélkül -,ők meg azt, hogy ki akarunk repülni a fészekből. (2000 km-re kaptam munkát, már nagyon bánom, hogy visszamondtam, nagy volt az érzelmi zsarolás!) Nagyon nagy vitáink vannak belőle, kezdenek úgy kezelni, mint egy 5 évest! Hogy tudnék nekik segíteni elfogadni (nem bírjuk sokáig)?