Utolsó gyerek vagyok a házban és lassan én is el fogok költözni véglegesen. Anyámnak nincs más érték az életében, csak az anyaság. Mik a véleményetek, tapasztalatotok?

A házassága apámmal gáz. Nem verik egymást, semmi ilyesmiről nincs szó, inkább lelki feszültség van közöttük, de azt vágni lehet néha. Igazából soha nem láttam kettejük között szerelmet, de igazából még szeretetet se. Nem rossz-szándékúak, de nagyon nem illenek egymáshoz és az tény, hogy csak a gyerekek miatt nem vált még anyám. Most se vagyok olyan hű de aktív részese a mindennapjaiknak, de ha elmegyek és csak ketten maradnak egymásnak, nem tudom, mi lesz. Félek, hogy anyám nehezen/nem fogja tudni feldolgozni, hogy vége a gyerekek otthonlétének örökre és depresszióba esik. Hobbija nincs, szoros baráti társasága nincs, sportolni nem sportol csak kényszerből (fogyás), nem is tudom. Ha még nyugdíjba is megy (1 éven belül), akkor nem tudom, mi marad neki. Szerintem egy kicsit elrontotta az életét, nem látok semmit, ami boldoggá teheti őt.

Igazából tudom, hogy nem várná el, hogy otthon maradjak, bár nagyon örülne neki. De én már őszintén szólva néha rosszul érzem magam itthon és már kedvem is van az elköltözéshez, amint végzek az egyetemmel (szülővárosom egyetemére járok, ezért nem költöztem külön). Az a fő kérdésem, hogy másnak van-e ilyen tapasztalata, hogyan szokott alakulni ilyenkor a helyzet.