Tényleg nem fejlődnek érzelmileg a bántalmazott gyerekek?

Bántalmazottként tudom, hogy mit érzel. Engem mind a két szülőm vert, a válás után pedig anyuhoz kerültem, aki ronda dolgokat művelt velem. A kapcsolatunk akkor jött rendbe, mikor 18 évesen megléptem itthonról akkori barátomékhoz ( elég kétségbeesett voltam hozzá, hogy ezt megtegyem) de exem édesanyja hazazavart. Mindenesetre anyunak ez jó lecke volt, végre leültünk egymással beszélni mint anya és lánya. Az elmúlt 10 évben türelmesebbek vagyunk a másikkal, de őszintén szólva még mindig vannak olyan dolgok, amiket nem tudok neki megbocsátani. Önbizalmam a legjobb esetben is minimális, nehezen ismerkedek/barátkozok, bizalmatlan vagyok, de hatalmas a szeretethiányom, ami szerintem a gyerekkoromból ered. Néhány dologgal kapcsolatban teljesen érzéketlen vagyok, vagy nem tudom, hogy mit is kellene éreznem. Szerelmet sosem éreztem senki iránt, és nem is hiszem, hogy képes vagyok rá, ezért már jó ideje nem is érdekelnek a párkapcsolatok, jobban érzem magam, ha békén hagynak. Egy időben alkoholproblémákkal is küzdöttem, de szerencsére volt annyi lélekerőm, hogy abbahagyjam. Ezt az öcsémnek köszönhetem és annak, hogy időközben munkát találtam. Öcsémről csak annyit, hogy kettőnk közül anyu mindig is őt szerette jobban, és habár őt is megütötte párszor, közel sem annyiszor, mint engem. Ezért öcsit nem hibáztatom, nem ő tehet arról, hogy engem anyu boxzsáknak nézett éveken át. Jó a kapcsolatunk, segítjük egymást. Tudom, hogy kellene pszichológushoz járnom, de én már beletörődtem az egészbe, és munka mellett nincs is időm rá. Nem érzem magam elmaradottnak, de olyannak sem, mint egy normál felnőtt.