Bántalmazott gyerekek. Lehet belőlük egészséges lelkű, "teljes" ember?

Attól függ, kinek mi számít "egészségesnek". Én azt mondanám, hogy azért egy bántalmazott gyerekben mindig ott marad a tüske, a paranoia, a félelem, a szorongás, még ha nagy részt sikerül is leküzdenie. A magam részéről tudom, hogy nagyon nehéz volt, és rengeteg akaraterő kellett hozzá, de ki tudtam mászni a legmélyebb pontról, de teljesen 100%-ig egészséges, boldog ember nem leszek.

Mert még mindig összerezzenek, félek, ha valaki túl közel jön hozzám (most nem barátokról, a páromról beszélek, akiken látom, hogy 100%-ig jó szándékkal jönnek), még mindig azon pörög az agyam végig egy csomó esetben, hogy most mit gondolhatnak rólam, most hogy járjak, hogy tartsam a kezem... konfliktuskerülő lettem, mert nálam a konfliktussal egyet jelent az, hogy megvernek (szüleim hathatós nevelési technikája). Nem merek kiállni magamért, nem merem kimondani a véleményem másokkal szemben (munkatársak, anyósjelölt stb.). mondván, hogyha a szüleimmel szemben sem lehet soha igazam, akik állítólag szeretnek, akkor egy vadidegennel szemben...

Ezt azért nem nagyon-nagyon súlyosan kell elképzelni az én esetemben. Nem nagyon rögeszmésen.

Én visszacsaptam...nyílvan nem 10 évesen.

De én nagyon sokáig úgy tudtam/azt hittem hogy normális a mindennapos ok nélküli verés, a folytonos szekálás azért mert kövér vagyok stb. 16-17 éves koromig ez elment aztán nagyobb lettem mimt ők és azota minden happy. Normális lelkű vagyok e? Nagyon kétlem :D

Se barátok se senki. Nem is birok senki felé nyitni és nem is akarok. De ezt leszámítva megvagyok.

Nálunk is főleg lelki terror volt, néha verés, késsel a nyakamnál falnak szorítás (kb 7 lehettem..), aztán totál érdektelenség. Már az iskolapszichológus is el akart küldeni szakemberhez, mert a kis tesztjei alapján szociopatának titulált. Hát.. valóban alig vagyok képes pl. valami empátiát kicsikarni magamból, ha máson látom, hogy sír, vagy szomorú az meg egyszerűen nem érdekel.

A kapcsolataim is többnyire ilyen dolgokra mentek rá.

Nem mondanám, hogy normális felnőtt lettem, és soha nem is leszek már az. Elég egy kósza gondolat a gyerekkoromról, és szét tudnám rombolni a világot. A sok alázás, gúny, ide-oda passzolgatás, és ugye a többi..

A környezetem többnyire kegyetlennek és ridegnek lát. Ezért nem is értem, hogy hogy jöttem össze a jelenlegi párommal, aki az elejétől fogva tisztában volt a "viselkedési problémáimmal". Elfogadott ilyennek, és most ő egészíti ki a bennem lévő hiányosságokat.

22L

8-as kicsit durván fogalmazott, de a lényeget tekintve szerintem igaza van.

Bántalmazott gyerek voltam, bántalmazott felnőtt nő lettem.

Hosszú sztori, nem is írnám le.

Megfogadtam, hogy soha többé senki nem fog kapcarongynak használni, és mi volt a módja?

Vissza kellett "ütni", illetve nem ütni fizikálisan, hanem szavakkal, visszaszólni.

Nagyon nehéz volt megtanulni, még most is tanulom.

Ha rám férfi mégegyszer kezet emelne, egyrészt visszaütnék, jöjjön, ami jön, másrészt azonnal otthagynám.

Nem az, amit csináltam, hogy lekuporodok és sírok!

Nekünk bántalmazottaknak nagyon nehéz megtanulni "visszaütni", de muszáj.

Aki pedig azzal jön, hogy "dobd vissza kenyérrel", hát dobja vissza ő, ha akarja.